Egy unalmasnak induló, esőre álló reggelen vonatoztam befelé a Nyugati pályaudvarra, közben a lányommal beszélgettem az élet dolgairól. Az egyik megállóban felszállt egy négyfős család: apuka, anyuka és két kisfiú, nevezzük őket Kisgézának és Józsefemnek, szülői mintára. Persze nem pontosan így hívták őket. Kisgéza két év, Józsefem pedig hat körül lehetett.
Kisgéza kissé fáradtkának tűnt, mert gyakorlatilag végigműsorozta az utat. Különböző praktikákkal igyekezett szórakoztatni szüleit és az utazóközönséget. Hol az ülések alatt hason közlekedve ismerkedett a vonat padlójának flórájával-faunájával, hol a csoki megtagadását kissé nehezményezve adott hangot nemtetszésének. Az mondjuk picit zavart, hogy az utasok igyekeztek egymást túlkiabálva Kisgéza hangját kevésbé hangsúlyossá tenni, de inkább más volt az, ami elgondolkodtatott.
Három gyerekem közül már a legkisebb is tizenkettő múlt, tehát sok (agy)víz lefolyt elmém kanyargós folyóin. Magyarul: a harmadik gyereknél már nem zavart, ha nagyobb mennyiségű homokot evett vagy nem mosott kezet kutyasimogatás után, de azon pöttyöt elfantáziáltam, hogy Kisgéza mi mindent vehetett magához, amikor az ülések alatti kommandózást felfüggesztve megpihent anyukája ölében, hüvelykujját jól irányzott mozdulattal kis szájába nyomván.
Hoppá! Lehet, hogy kőkorszaki anyuka lettem? De nem tehetek róla, eszembe jutott, amikor egy hónapja egy megbotránkozott utas feltette a közösségi oldalra a szép új vonatbelső fényképét, melyen az egyik nem kevésbé szép ülés mellé könnyített magán egy utastárs. Persze Kisgéza ezt nem tudhatta. Meg anyuka sem…
Viszont tovább szőttem a gondolatokat. Tulajdonképpen ebben a családban minden teljesen normális és helyénvaló, kivéve Kisgéza kissé felfokozott hangerejét és a hangyányival a megszokottnál toleránsabb szülőket. Ami még alapvetően a családot körülvevő közeg tűréshatárát épp hogy csak súrolta.
De valljuk be, egyre gyakrabban szembesülünk itt-ott kezelhetetlennek tűnő ördögfiókákkal, akiknél még a nyolc örökbefogadott gyereket nevelő terézanyák biztosítéka is simán kisül. Például amikor a békésen beteg kisgyermekek és fásult édesanyáik ücsörögnek magukba roskadva az orvosi rendelő várótermében, és az üvöltve kismotorozó Pistike hatvannyolcszor használja ütközőnek a széksor kiálló fémlábát. Vagy rosszabb esetben valamelyik anyukáét. Közben Julika száznégyszer löki le széles mozdulattal a műanyag kockákból felépített dzsengatornyot. Ami roppantul tetszik neki, és ezt gyöngyöző kacajjal tudatja is mindenkivel.
Hogy erre mi a szülő reakciója? Általában egy hangos dicséret, miszerint „Nagyon ügyesen és gyorsan tudsz már motorozni, Pistike!”, esetleg „Jaj, milyen magas tornyot tudsz építeni, Julika!” Max egy vérszegény ejnye-bejnye, ha tudatosul az elvarázsolt szülőben, hogy esetleg nem a gyermekével kettesben tartózkodik a váróban.
Természetesen teljesen normális dolognak tartom, hogy különböző módszerekkel neveljük gyermekeinket. De talán azon érdemes elgondolkodni, hogy mi az a pont, ahol egy önmagát liberálisnak tartó, gyermekét szabad szellemben és korlátok felállítása nélkül nevelő anyuka vagy apuka valamilyen formában mégis gátat vet egy olyan viselkedésforma megnyilvánulásnak, ami esetleg már a tágabb közösséget is zavarja. Példának okáért egy földön fetrengésben kicsúcsosodó hisztiroham a hipermarket pénztára előtt. Vagy egy teljes tüdőből ordibálva történő játék(dobálás) az orvosi rendelő várótermében.
Mindenkinek magánügye, hogy otthon, zárt ajtók mögött, a család mikroközösségében mit enged meg csemetéjének, milyen határokat szab meg különböző élethelyzetekben. De ha már közösségbe kerül a gyermek, legyen ez akár óvoda, iskola, játszótér, orvosi rendelő, tömegközlekedési eszköz, üzletközpont vagy éppen nyaraláskor a szálloda, nagyon nem mindegy, hogy mennyire képes alkalmazkodni ehhez a kitágult világhoz, ahol már nem feltétlenül ő lesz a főszereplő.
Én azt gondolom, mindenki kerülhet olyan helyzetbe, hogy kudarcot vallanak a máskor bevált módszerek, nem tud a megszokott eszközökkel hatni a gyermekre, és cikinek érzi a kicsi/nagy viselkedését. De ha otthon meg sem próbáljuk felkészíteni csemeténket arra, hogy bizonyos viselkedési normákhoz bizony alkalmazkodnia kell, mert egy közösségben ez a minimális elvárás, akaratlanul nehéz problémák sorát zúdítjuk a nyakába, mert későbbi, felnőtt életében sem lesz képes különböző, neki esetleg nem annyira tetsző élethelyzetekhez alkalmazkodni, vagy éppen olyan alapvető szabályokat betartani, ami egy mindenki számára kellemes és tolerálható közösségi légkört biztosít.
Vajon melyikünk dolgozna szívesen egy mérgében tűzőgépet hajigáló titkárnővel vagy egy dühében toporzékoló, esetleg a forgószék lábát rugdosó főnökkel? Mert még ez is benne van a pakliban, ha nem vigyázunk. Úgy gondolom, érdemes felállítani legalább egy olyan mércét, ami a közösségi viselkedésre vonatkozik, még ha otthon szeretnénk is biztosítani gyermekünk személyiségének akadálytalan kibontakozását. Magyarul: nem árt néha mégis határokat szabni…
