De az is igaz, hogy nagyot. Nem kínlódtak a 100-120 kilós sertésekkel, akkoriban az volt a lényeg, hogy hús, és zsír is elég legyen. Beosztással éltek… Húst lényegében csak vasárnaponként ettek. A füstölt részeket meg inkább ízesítésre használták.
Egy biztos, ha falun élő nagyszüleim disznót vágtak karácsonyra, akkor abból a vágásból volt a Húsvéti sonka, a nyári, napszámba való elemózsia is, és ősszel még volt egy kis szalonna…
Sokszor volt áldozat a kiselejtezett anya, vagy kan – persze felhizlalva. Hisz egy anya akkor van ideális súlyban, ha malacok között „manöken alkat”.
A disznóöléseket – ha csak nem jött közbe valami – a télre időzítették. Nem csoda, a hideg idő volt a tartósítás számára ideális.
Gyakran vágtak 3-400 kilós sertéseket is, ezeknek aztán be kellett tartani egészen a következő télig.
Így aztán a zsírokat kisütötték tepertőnek, ezzel aztán a család éves zsírszükségletét is biztosították. A szalonnát besózták, esetleg pácolták, majd egy részét füstölték. De a parasztember rajong a fehér, sós szalonnáért.
A comb, lapocka egy része szintén sózásra került, majd a füstre, és minden olyan rész, amit frissen nem tudtak, vagy nem akartak hasznosítani. A húsok egy részét vagy lesózták, úgy tárolták, vagy pedig lesütötték. Így hónapokra meg volt oldva a finom sült hús ellátás. A nyesedékekből készült a kolbász, melyet szikkadás után megfüstöltek, belsőségekből, és a felfogott vér egy részéből lett a hurka, a fej húsos részeiből a gyomorba töltve pedig a sajt.
Egy disznóölés az egyik legnagyobb ünnepe volt a parasztságnak. Lezárása egy időszaknak, és öröme az eljövendő biztonságnak. És egy ünnep mit sem ér tanuk nélkül, épp ezért a disznóölés régebben családi lakomává vált. Nem sajnálták az ekkor feltálalt ételt, hisz a következő vágáskor ők mentek vendégségbe, segítségnek.
