Mióta létezik ember a földön, már a vadászó-gyűjtögető társadalmakban is, a nagymamák kulcsfontosságú szerepet töltöttek be a törzs és a családok életében, kezdve az élelemkereséstől az unokák neveléséig.
A kutatókat éppen ősidők óta nem, de hosszú évtizedek óta foglalkoztatja, vajon mi tartja életben a nőket a menopauza után, amikor már evolúciós szempontból megszűnik a fontosságuk. Kimutatták, a nagyanyák bár nem tudnak segíteni a faj fennmaradásában, mégis ők az egyik oka annak, hogy az emberek még ma is a Földön élnek.
Ez az úgynevezett „nagymama-effektus” jóval túlmutat a nemzőképességen.
„Azzal, hogy a nagymamák tehermentesítik az anyát a gyermeknevelési feladatok egy részétől, megkönnyítik lányaik számára, hogy több gyermeket szüljenek, és azt is lehetővé teszik, hogy ezek a gyermekek hosszabb életet éljenek, mivel segítik őket a nehéz korai életévekben” – magyarázza Haider J. Warraich, a téma egyik szakértője.
A kutatóknak két újabb tanulmány eredményeivel is sikerült alátámasztaniuk a hipotézist, mely szerint a nagyanyák fontos szerepet játszanak az unokáik túlélésében. Egyik a Current Biology című folyóiratban jelent meg, és az 1731 és 1890 között született egyének egyházi születési és halálozási adatait elemezte Finnországban.
Kiderült, azon gyerekeknek, akiknek 50-75 éves anyai nagymamájuk volt, valóban megnőtt a túlélési arányuk. A másik tanulmány, az elsőt továbbgondolva megállapította, nemcsak a nagymama létezése számít, hanem a gyermekhez való közelsége is. Tehát minél kisebb a távolság az unoka és a nagymama között, annál jobban részt vehet az életükben.
Mindkét tanulmány egyértelmű bizonyíték arra, hogy a nagymama-hatás lehet az egyik oka a fajunk fennmaradásának. És ugyancsak ez a hatás állhat annak a jelenségnek is a hátterében, melyet egy újabb kutatás során boncolgattak, és amelynek lényege, hogy a nagymamák érzelmileg közelebb érezhetik magukat unokáikhoz, mint saját gyermekeikhez.
A kutatás, melyet James Riling, az atlantai Emory Egyetem munkatársa vezetett, 20 olyan nagymama agyműködését mérte, akiknek legalább egy biológiai unokájuk volt, 3 és 12 éves kor között. Az alanyoknak az unokájuk, egy ismeretlen gyermek, egy ismeretlen felnőtt és az unoka azonos nemű szülőjének képeit mutatták meg. Kiderült, hogy amikor a nagyanyák az unokájuk fotóját pillantották meg, a látvány olyan részeit aktiválta az agyuknak, amelyek az érzelmi empátiával és a mozgással kapcsolatosak.
Amikor a felnőtt gyerekükről mutattak nekik fényképet, az a kognitív empátiájukat aktiválta. Más szavakkal, az idős nők érzelmileg együttéreznek az unokájukkal, miközben kognitívan megpróbálják megérteni, hogy felnőtt gyermekük mit gondol.
„Ez arra utal, hogy a nagymamák arra irányulnak, hogy átérezzék, amit az unokáik éreznek, amikor interakcióba lépnek velük” – magyarázta Rilling.
„Ha az unokájuk mosolyog, akkor érzik a gyermek örömét. Ha pedig az unokájuk sír, akkor a gyermek fájdalmát és szorongását érzik” – folytatta Rilling. Most, hogy már ismerjük a nagymama-hatást, könnyű megérteni, miért tudnak olyan mélyen és feltételek nélkül szeretni minket.
A kutatások arra is rávilágítottak, hogy nélkülük nem jutottunk volna el idáig. Ugyanez pedig a nagymamákra is vonatkozik, akik valószínűleg nem élnének olyan sokáig, ha nem lenne ez a fontos szerepük az életünkben.
