
A hetvenes-nyolcvanas években sokan éltek vele. Mi is.
Régen minden hónapban legalább egyszer előfordult hétvégéken rántott parizer, egészen valamikor 1985-ig. Utána már nem.
Addig se vettünk hozzá mindenfélét, volt egy termék, amit Nyíregyházáról szállítottak – ha minden igaz, marha parizer volt, de ha nem – az se nagyon érdekel, mert finom volt. Akkoriban mifelénk ez volt a legjobb.
Voltak problémák a nyolcvanas években is a parizerrel, sőt találtunk is benne azt-azt, azokat a továbbiakban nem vettük.
Tudom, hogy az összetétele sem volt valami csábító, de amit a szabolcsi rész „fővárosából” szállítottak az egész jó volt.
Megvettünk belőle egy kilót, és az szombat-vasárnapra elég volt.
Ráadásul olcsón megúsztuk, mert akkor még nem volt irtózatos ára, vagy ha nem is volt olcsó – erre még tellett.
Főztünk hozzá főzeléket, volt a kertben zöldségféle, ezzel nem volt gond.
Ha nem kaptunk parizert, akkor meg ott volt a húskonzerv.
Megvettünk két 40 dekásat, és láss csudát: Ha felvágtad, nem folyt belőle a zsír, és még szeletelni is lehetett.
Simán lehetett panírozni úgy, hogy villával fogtad meg. Nem esett szét, tartása volt, és ha kisült, még az íze is egész tűrhető volt.
Addig járt a korsó a kútra, addig vettünk néha löncshúst rántani, míg egyszer aztán valamikor a kilencvenes évek környékén ha kibontottam a dobozt, a harmada zsír volt, folyt. Nem lehetett szeletelni mert szétomlott, ráadásul még szép, fekete szőrdarabokat is találtunk benne.
Innentől kezdve eszünkbe sem jutott, hogy ebből panírozzunk.
És evésre sem kellett. Sem parizer, sem a dobozos vagdaltak…