Bámultuk együtt ezt a villódzó dobozt, sokszor alig látszott a kép, elment a hang. Sokszor volt hanghiba, vagy egy az egyben Adáshiba, ami aztán jó ideig eltartott.
Ráadásul még áramszünet is tarkította a műsort, jóval gyakrabb volt, faluhelyen majd minden nap előfordult.
De ez nem tántorított el senkit, hisz az, hogy olyat láthatunk, ami tőlünk sok-sok kilóméterre történik – valami felfoghatatlan csoda volt…
A hatvanas-hetvenes években még nem volt minden családnak televíziója. Nem feltétlenül a pénzről szólt, sok helyütt nem is volt értelme.
Még az adást nem lehetett fogni mindenütt, vagy gyenge volt a vétel, nem minden volt adás, ha volt is, akkor rövid ideig.
Sokan meggondolták, hogy gyűjtsenek-e rá egy éven keresztül, vagy vegyenek fel miatta kölcsönt. Aztán még nem csak a készülék megvétele, hanem az antenna ára, és beszerelése is pénzbe került. Ráadásul volt tv-díj is, amit havonta kellett fizetni. Ahol kint volt az antenna a tetőn, ott minden hónapban esedékes volt a díj is.
Így aztán elég sokan megtalálták a kiskaput, és ahol egész tűrhető volt a vétel vagy szobaantennával vették az adást, vagy a padláson állították fel az antennát .
Sokszor még a vevő árát is megtakarították, két zsinórt feszítettek ki antenna gyanánt.
Bár kevés osztálytársamnak volt tévéje a hatvanas évek közepén, ennek ellenére képben voltak, legtöbben tudták mi az a TV-maci, vagy Híradó, mi a Varázsceruza, vagy Kisvakond.
Ez pedig úgy lehetett, hogy átjártak szomszédolni, pontosan kifejezetten tv-t nézni.
Akkoriban az utcabeliek ég ismerték egymást, beszélgettek, barátkoztak. Amúgy sem volt hatalmas dolog, ha valaki átment a szomszédba néhány percre, vagy akár kicsit hosszabb időre.
Ha valami nem volt a háznál az volt az ésszerű, ha átszalad a szomszédba, segítsék ki másnapig, hisz ez időben rövidebb
volt a boltok nyitva tartása is. És a szomszéd segített.
Így aztán, mikor egy család az utcában végre televíziót vásárolt, pillanatok alatt elment a híre, és lehetőleg már a beállításánál ott izgult a fél utca, hogy sikeres lesz-e a művelet. És mivel itt segítségére voltak a szomszédnak, meg hát persze együtt örültek vele, hogy végre ehhez a fontos műszaki csodához hozzájutott – joguk volt meghívatni magukat egy kis tévézésre.
De ha nem hívták az embereket, akkor is jöttek. A házigazda pedig engedte, lényegében kötelességének érezte, hogy egy kis szórakozás erejéig vendégül lássa az utcabelieket. Sokszor 15-20-an is összejöttek.
Általában egy szék volt a belépő, hisz a háztartásokban nagyrészt annyi ülő alkalmatosság volt, ahány a családtagoknak kellett…
Hoztak egy széket, leültek a készülék elé, másik szomszéd mellé, aztán a végén vitték a magukét.
Ment közben a beszélgetés, kommentálták a látottakat, még nem volt szokás a pisszenés nélküli tévézés.
Sok dolgot nem is értette, nem tudtak elképzelni. Az első generációs tévénézőknek még furcsa volt, hogy ők látják a bemondót, de az nem látja őket. Vagy hogy lehet, hogy a tévémaci mozog? Biztos van benne ember, másképp nem lehet…
Beszélgettek, nevetgéltek, izgultak, élték az életet. Közösen, társaságban – nem elszigetelten.
Aztán idővel saját készüléket vettek, saját kocsit, magasabb kerítést építettek a ház köré, ha meglátták a szomszédot, már maximum integettek.
Manapság már szinte elképzelhetetlen lenne egy ilyen össznépi összeröffenés…
