Menü Bezárás

Anya, anyósomnak 100 ezer forint adóssága van. Ki tudnád fizetni? – kérdezte a lányom, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne….

Otthon ültem, abban a lakásban, amit mindig is a saját erőmnek éreztem, és nem hittem a fülemnek.

– Szóval komolyan azt akarod, hogy fizessem ki az anyósod adósságait? – kérdeztem ismét, próbálva megőrizni a nyugalmamat.

– Anya, hát nem olyan sok pénz neked. Régóta dolgozol külföldön, vannak megtakarításaid. És az anyósom sokat segít nekünk, mind a gyerekekkel, mind a ház körül. Mindig ünnepeket szervez, főz ránk. Az adósságok mind értünk vannak.

Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Tényleg sok évet dolgoztam külföldön, hogy segítsek a gyerekeimnek. Ennek köszönhetően mindkét gyerek lakást kapott. De a lányom kérése most abszurdnak tűnt.

– Hogy értheted, hogy az ő adóssága, nem az enyém? Én nem tartozom neki semmivel. Miért nem tudod saját magatok megoldani? Miért mindig hozzám fordulsz?

A lány nagyot sóhajtott, összefonta a karját a mellén, és elkezdett magyarázkodni:

– Anya, most nehéz helyzetben vagyunk. A férjem új munkát kezdett, én pedig gyeden vagyok. Hol találjunk ekkora pénzt? Tudod, hogy az anyósom mindig segít nekünk. Sokat vigyáz az unokákra, hogy pihenhessünk. Ő nem idegen számunkra.

Ez a „nem idegen” kifejezés keserű mosolyt csal a számra. Tökéletesen tudtam, milyen is az anyósom. Nehéz természetű nő, aki mindig beleavatkozik a család ügyeibe, kéretlen tanácsokkal halmozva el minket.

– Figyelj, lányom, legyünk őszinték. Ha ő ennyire rendes, miért nem szólt neked az adósságairól előbb? Hogyan lehetett összegyűjteni 100 ezer forintot és titokban tartani?

A lányom nyitni akarta a száját, de folytattam:

– Tényleg megérted, hogyan szereztem meg ezt a pénzt? Éveken át mások házait takarítottam, idős emberekkel foglalkoztam, napi 12 órákat dolgoztam, hogy neked és a bátyádnak biztosítani tudjak egy jobb jövőt. És most azt kéred, hogy adjak 100 ezer forintot egy idegen ember adósságaira?

– Anya, de hát ez nekünk is szól! Mindig azt mondtad, hogy mindent megteszel a boldogságunkért. És most szégyellem a szemébe nézni!

Ez a „szégyen” volt az utolsó csepp a pohárban.

– Te nem fogsz szégyellni engem? Vagy azt hiszed, hogy Spanyolországban pénzt nyomtatnak? Szeretlek, lányom, szeretem az unokáimat. De ésszerű határok között kell segíteni. Az anyósod adósságai az ő felelőssége. Sajnálom, de ezt nem tudom megtenni.

A lányom megsértődött.

– Oké, értem. Én legalább egyszer támogathatnál minket, de te, mint mindig…

Felállt és elment, magamra hagyva a gondolataimmal. Szeretem a lányomat, mindig is igyekeztem érte. De most biztos vagyok benne, hogy helyes döntést hoztam: nem adhatom oda a nehezen megkeresett pénzemet anyósának.

Miért tegyem ezt? Miért kellene a saját megtakarításaimat mások hibáinak kijavítására fordítani?

De vajon megérti ezt a lányom? Vagy talán tényleg adnom kellett volna, hogy megőrizzem a kapcsolatunkat? Mit tennél a helyemben?