Volt a kis tölcsér, amibe annyi fért, ami pont egy kis gyereknek elég. Belefért egy gömb, ha jól megnyomták, akkor kettő is.
Volt a csoki, vanília, puncs, eper, citrom, esetleg málna – minden más íz majd csak később jött.
Néha le akart esni a tölcsérről, akkor a szülők segítettek rajta – nem foglalkoztak a bacikkal – belefújták a tölcsérbe szájjal.
Volt persze nagyobb is belőle, az a rendes felnőtt adaghoz kellett, de olyat valahogy mégis ritkán vettek.
Az emberek megelégedtek kevesebbel. Akkoriban mindennel így voltak. Nem vettek sokat semmiből, örültek hogy van.
A negyvenes évektől egészen a hatvanas évekig még 50 fillér volt egy kis gömb, amit kicsi tölcsérben árultak.
Túl nagy választék általában nem volt, még a cukrászdákban is, ha 5-6 fajta jégkrém volt, akkor az már jó választéknak számított.
Még ott, helyben készült a fagyi, mikor elkészült, akkor a cukrász egy lapkával kanalazta át az árusító tégelybe. Élvezet volt nézni.
Akkoriban lábbal hajtós tricikliről vehetted a tölcséres, hideg finomságot, fehér köpenyben, a férfiak sokszor fehér micisapkában.
Ha megjelent valahol a fagylaltos, akkor a gyerekek biztos hogy pár perc alatt ott voltak a csemegéért az otthonról kunyerált apróval, vagy az összekuporgatott zsebpénzükkel.
Persze nem futotta minden nap rá, akkoriban az ilyen ínyencség nyaranta csak pár alkalommal volt elérhető egy gyerek számára.
Még a szülők ilyen téren jobban féltették a gyermekeket, csak egy-két gömbös édességet vásároltak egyszerre, mondván, a kicsinek úgyis csak megfájdul tőle a torka.
Sok helyütt pedig az volt a szokás, hogy a cukrászdából üvegben hazavitték, és ott fogyasztották el közösen. Kenyérrel…
Igen, a gyerekek és idősek otthon kenyeret ettek hozzá.
Fotó: Fortepan.hu/Fortepan album
