Pusztán kíváncsiságból elvégeztem egy DNS-tesztet – és kiderült, hogy van egy vér szerinti bátyám. Amikor ezt megemlítettem apámnak, hazudozni kezdett. Úgy döntöttem, személyesen találkozom a testvéremmel, hogy kiderítsem az igazságot. Egy kávézóban találkoztunk.
– Emlékszel a tóra a régi házunk mellett? És a kutyánkra? – kérdezte váratlanul.
– Nem, – válaszoltam zavartan. – Mi sosem laktunk együtt. Most hallok rólad először.
Csend lett. Majd nyugodtan megszólalt:
– Soha nem mondták el, kik ők valójában? – kérdezte halkan.
– Nem.
– Akkor arra a napra sem emlékszel? 😲😲
A történet folytatódik a kép alatt 👇👇
A nevem Billy. Sokáig azt hittem, az életem olyan, mint egy tündérmese. Egyke gyerekként éltem, szerető szülők ölelésében.
A tizennyolcadik születésnapomra csináltattam egy DNS-tesztet – csupán kíváncsiságból. Érdekelt, van-e bennem például skandináv, kelta vagy valami egzotikus származás.
Eszembe sem jutott, mi fog kisülni belőle.
Aztán megérkezett az email az eredményekkel. Megnyitottam – és megfagytam.
„Szoros kapcsolat észlelve: Daniel – testvér (100%-os egyezés apai és anyai ágon).”
Testvér? Ez csak tévedés lehet. Mindig is úgy tudtam, egyedüli gyerek vagyok. Fogalmam sem volt, ki az a Daniel.
Úgy döntöttem, beszélek apámmal.
– Apu, beszélhetek veled? – kérdeztem.
– Persze. Mi történt?
– Emlékszel a DNS-tesztre, amit csináltattam? Megjöttek az eredmények… Apu, ismersz valakit, akit Danielnek hívnak?
Elsápadt.
– Honnan ismered ezt a nevet? – suttogta, mintha félt volna, hogy valaki meghallja.
Elmagyaráztam neki a teszt eredményét. Némán hallgatott.
– Fiam, csak annyit kérek… ne mondd el anyádnak. Volt… egy kapcsolatom. Nagyon régen.
Bólintottam. De valami nem stimmelt. Mintha hazudott volna.
Nem bírtam tovább. Írtam Danielnek. Szinte azonnal válaszolt:
„Billy? Élsz? Nem hiszem el… Emlékszel rám?”
Másnap reggel találkoztunk. Azonnal felismertem.
– Billy? – kérdezte, mosolyogva rám.
Csak bólintottam.
– Emlékszel a tóra a régi ház mellett? A kutyánkra, Scruffy-ra? – kérdezte hirtelen.
– Nem, – válaszoltam összezavarodva. – Mi sosem éltünk együtt. Most hallottam rólad először.
– Te mentettél meg. Akkor, a tűzben. Leégett a házunk. A szüleink… meghaltak. Elválasztottak minket. Téged örökbe fogadtak, engem egy másik családhoz küldtek. Megtiltották, hogy megkeresselek. De én mindig kerestelek.
– Nem… – suttogtam. – Nem fogadtak örökbe. Mindig is anyával és apával éltem.
– Soha nem mondták el, kik ők valójában? – kérdezte halkan.
Álomszerű állapotban távoztam. Már semmit sem értettem.
Másnap, amikor a „szüleim” nem voltak otthon, összeszedtem a bátorságom, és bementem apám dolgozószobájába. Kutatni kezdtem.
Meg is találtam, amit kerestem. Régi bírósági iratokat. A tűzről. Arról a házról, ahol Daniellel laktunk. És aláírásokat: a mostani szüleim neve – mint az épület tulajdonosai.
A tűz hibás vezeték miatt ütött ki. Ők tudtak róla, de nem javíttatták meg. A biológiai szüleink meghaltak. Engem pedig… örökbe fogadtak. Nem szeretetből. Hanem hogy eltüntessék a nyomokat. Hogy elkerüljék a börtönt.
Este vártam őket a nappaliban. Előttem egy régi újságkivágás hevert a tűzről.
– Apu, mesélsz erről? – mutattam a cikkre. – Te voltál a tulajdonos, igaz?
Elsápadt, mint korábban.
– Miért háborgatsz múltat? Régen volt. Baleset volt.
– Találkoztam a túlélővel. Daniellel.
Csend. Szünet. A szavai nélkül is minden világos lett.
Felmentem, összepakoltam, és elmentem. Daniel kint várt rám. És bár egy egész életnyi út áll előttünk, tudtam, hogy ki mellett akarom azt végigjárni.
Azzal, aki valóban a részem.
