A madárlátta a régi időkben bűvös szó volt.
Olyan bűvös szó, amit ha kimondtak egy ételről, akkor azt gondolkodás nélkül elfogyasztottad…
Ha ezt a szót kiejtette valaki, akkor a gyerek biztos felkapta a fejét, mert valami nagyon-nagyon jó dolgot jelentett. Egybeforrt ez a szó apa szeretetével, mert a madárlátta valahogy összeforrt az apákkal.
Az anyák amúgy is otthon voltak a kicsivel, de mindenképp többet voltak együtt, mint a papával.
Ha az anya elment, akkor nagy eséllyel magával vitte a gyereket is, úgyhogy ilyenkor nem „születhetett” madárlátta.
De ha apa elment reggel „dolgozóba”, vagy kiment a földekre, bármi kinti munkát végzett, akkor már jó esély volt rá, hogy este valami finomat kapjál.
Legtöbbször eleve úgy pakoltak reggel, hogy hazatérve a gyerekeknek jusson belőle.
Ha kevés jutott a felnőttnek, akkor is úgy intézte, hogy valamit azért hazavihessen. Hisz azt az örömet, ahogy fogadták azt a pár falatot, amit elővett – mással pótolni nem lehetett.
Megérkezett apa, legtöbbször először még az örömködés volt, aztán egyszer csak megkérdezte, hogy „Na, hoztam vajon valamit? Megnézzük!”
És mi izgalommal vártuk, hogy azt mondja: nini, van itt valami a táskám alján. És mikor ideadta – mindegy mi volt: akár egy kenyérhaj, vagy egy szelet zsíros kenyér, akár olyasmi, amit amúgy nem szerettél – biztos hogy felfaltad.
Mert ez más volt, mint amit otthon kaptál. Finomabb, jobb ízű, maga a csoda…
Hisz látta a madár…
