Azért lényegesen hosszadalmasabb volt, mint a mai időkben.
Jó pár tíz évvel ezelőtt még „CSAK” bőrcipők voltak, bőr talppal, amit rendszeresen gondozni kellett. Az ehhez való dolgokat vagy az egyik hokedliben, vagy pedig egy erre a célra kitalált cipőtisztítós ládában tárolták – pont olyanban, mint amin a családapa üldögél.
Hétvége régen csak a vasárnap volt, ekkor jött a a nem éppen szórakoztató, de odafigyelést igénylő feladat, amit legtöbbször vagy az apuka, vagy valamelyik nagyobb gyerek vállalt magára.
Nem csak áttörölgetésből állt az egész, és nem csak fényezésből.
A cipő peremét is gondosan végig kellett kefélni, hisz az a rész felkínálta magát a szennyeződéseknek.
Utána nem ártott egy ronggyal, vagy puhább kefével áttisztítani a cipőfelsőrészt is, majd jöhetett a boxolás.
A box legtöbbször Bagarol névre hallgatott, egy elég erőteljes szagú, simán mondhatni róla, hogy büdös, színezett krém volt.
Ha saját színű cipőpasztával kezelted a lábbelit, sokkal később kopott meg látványosan.
Általában ronggyal vitték fel a cipőpasztát a felületre, majd letették kicsit szikkadni.
Amikor már nem volt tapadós, akkor jöhetett a puha kefe, és az emberi erő, jobbra-balra, jobbra-balra, szépen, körbe az egész cipőt a kefével, és már kész is…
Aki nagyon pedáns volt, akár egy pihe-puha ronggyal is áttörölte.
A cipőtalpat is sokszor átpasztázták, mert védett valamelyest az átázás ellen.
Természetesen azt fényezni nem kellett.
Ehhez a munkához valahogy a családfők értettek a legjobban… 🙂 Közben lehetett rádiót hallgatni…
Ma már kevés cipő boxolható, a legtöbb műanyag – legalábbis ami megfizethető.
Fotó: MTI
