Persze fel is voltak írva a fontosak, de az volt a biztos, hogy álmodból felkelve is tudtad.
Nem volt még mobil, így nem volt rögzített telefonkönyv.
Lett volna nyomtatott, de az csak annak volt általában, akinek otthoni készüléke is volt.
Általában szereztünk azért, de nem hurcolhattad magaddal azt a paksamétát, fel kellett készülni olyan esetekre, amikor nem tudsz belenézni, mert nem otthon vagy.
Régen fülkéből telefonáltunk.
Egyszerűen azért, mert otthon nem volt vezetékes telefon. Mivel nem csak nekünk, hanem másoknak sem volt, egy nagy családban jó, ha 1-2 volt szerte a városban – ezért aztán viszonylag kevés telefonszám volt, amit használtunk.
Gyerekként ott volt anyu száma az óvodában, apu telefonszáma a munkahelyén. Aztán voltak a mentők, a tűzoltók, meg a rendőrség és az összest kapásból, fejből tudtam, mert szükség lehetett rá.
Amúgy volt egy telefonkönyv felakasztva a fülkében, de általában szakadtan.
Sokszor téptek ki egy-egy lapot, akik a fülke környékén akartak könnyíteni magukon, vagy csak úgy – brahiból… Úgyhogy az volt a biztos, hogyha a fontos telefonszámokat tudtad.
Még újdonság volt, ha telefon közelébe kerülhettünk – ment a telefonbetyárkodás egyből. Erre első lehetőség 14 éves koromban volt, amikor nyári „munkát” végeztünk.
A gyár nyomda részébe felvettek vagy 6 gyereket, mind azonos korosztályból. Ráadásul ismertük egymást régről, mert óvodába egy csoportba jártunk. Úgyhogy ment a kergülés rendesen.
Hívtuk ezt az üzemrészt, azt az üzemrészt, csak úgy passzióból. Élveztük, hogy megtehetjük.
Egyszer felhívtuk a csapágyfárasztó üzemet, és belelihegtünk a telefonba közösen, hogy most már aztán nagyon kifáradtunk…
De volt olyan is, hogy felhívtuk a Mesemondót, de volt olyan is, hogy valami eszement kérdéssel a Különleges tudakozót.
Ez utóbbi a mostani Google… – csak ne kaptál olyan pontos választ, mint amit mostanában már Te magad kibogarászhatsz…