Teljesen összeomlottam.
Néha úgy érzem magam, mintha a középkorban élnék. A férjemmel két gyönyörű kislányt nevelünk, de – miért nem lett egy fiú is?! Anyósomék, és most már a férjem is úgy gondolja, hogy nem vagyok teljes értékű nő, mert nem szültem fiút. És már nem is akarok!
Szépen indult a kapcsolatunk, igazi nagy szerelem volt a miénk. A szülei már akkor furcsán néztek rám, amikor megtudták, hogy az én családomban csupa lány született. Nekem is húgaim voltak, anyukám testvérének is két lánya született. Ami nekünk normális volt, az a párom családja számára szinte elfogadhatatlan. Mert csakis a fiúunoka számít. Mi ketten nem foglalkoztunk ezzel. Ha fiú, ha lány, csak egészséges legyen. Teltek-múltak az évek, aztán terhes lettem. Persze kislányom született.
A párommal madarat lehetett volna fogatni, az anyósomékkal már kevésbé. Én nem igazán tudtam ezzel foglalkozni, mert nem volt könnyű a terhességem, a szülés még kevésbé. Két év múlva ismét állapotos lettem, amiből megint kislány lett. Ez a terhességem is nehéz volt, a szülésbe majdnem belehaltam.
Anyósomék nem hagyták békén a páromat: a menyük képtelen fiút szülni, aki továbbvinné a család nevét. Olyan intenzív volt az agymosás, hogy ő is elkezdte mondogatni, kellene egy fiú. Én azonban nemet mondtam. Egyrészt szörnyű volt a második terhességem és a szülés is, másrészt az orvos álláspontja is az volt, hogy ne vállaljak több babát. De egyébként is, mi a biztosíték arra, hogy nem lány lesz a harmadik?!
Ezt megmondtam a férjemnek, de ő csak azt hajtogatja most már, amit a szülei, hogy kell egy trónörökös. Anyósom már azzal rágja a férjem fülét, hogy talán egy másik asszony tudna neki fiút szülni. Mindezt a fülem hallatára! Az eszem megáll, a lelkem szenved.
