Középiskolában ez volt a nyár fénypontja.
Távol a szülőktől néhány hét – maga volt a csoda.
Akkoriban még jobban figyeltek a kamaszokra, nehezebben lehetett kimozdulni a „családi kötelékből”.
Épp ezért tökéletes lehetőség volt az általában KISZ által szervezett építőtábor, ahová végtére is bárki mehetett, aki a nyár egy részét munkával, szórakozással, és bulizással akarta tölteni.
A szülők jobban örültek a nem koedukált táboroknak – persze nem tudták, hogy azért itt is voltak ismerkedési lehetőségek.
No de ahol fiúk és lányok is voltak – az bizony a fiatal csapat számára maga volt a mennyország.
Ment a hülyülés, egymás húzása, és szerelmek is szövődtek jócskán.
Persze voltak szép számmal, akik ki is használták a lehetőséget – és ugyan akkoriban már volt fogamzásgátló, valahogy mégis elég számmal születtek „építőtáboros” gyerekek.
Na de azért nem ez volt a jellemző, és nem is ez volt az elsődleges, amiért ilyen helyre volt mehetnékje az embernek.
A tábori, nomád körülmény valahogy vonzó volt.
Jó volt, hogy kipróbálhattuk magunkat mit tudunk, mit bírunk.
Jó volt, amikor ment a munka, és teljesítettünk – aztán jött a dicséret is érte.
Jó volt a pénz, amit kaptunk – az önálló döntéshozatalok. Hogy nincsenek ott a szülők, nem fogják a kezünket, hogy elengedhetjük magunkat – úgy viselkedhettünk, ahogy év közben is szeretnénk.
Jól voltak a délutáni fürdések, kirándulások, vásárlások, az esi buli, tánc, zene – a nagy világmegváltó beszélgetések…
És KISZ ide, vagy oda – senki nem tömte a fejemet semmivel.
Dolgozni kellett – ha azt megvolt – utána élhetted önfeledt „diákéletedet”.
Mikor meg hazaértél – és szüleid kint vártak az állomáson, arra a kérdésre, hogy „na, milyen volt”.
Csak annyit mondtál: Hát, elment…
Mert tudtad, hogy ha igazán mesélnél – részletekbe menően – biztos nem repestek volna…
Fotó: Fortepan.hu/Urbán Tamás