Régen a kenyeret nagyon nagy becsben tartotta mind a paraszt, mint a munkás ember.
A kenyér alapvető táplálék volt, a család jólétét szolgálta, bőséget jelentett, áldás volt a házra. Ahol kenyér volt, ott nem volt éhség.
Ha netán minden óvatosság ellenére leesett egy darabka, arra tilos volt rálépni. Fel kellett venni, le kellett fújni, és megcsókolni. Tilos, főben járó bűn volt eldobni. Hisz kincsnek számított.
A kenyér olyan fontossággal bírt, hogy ahol férfi volt a házban, csak a gazda szeghette meg. És nem is akárhogy, rituáléja volt, először keresztet vetett a kenyérre, csak aztán vágta meg. Ő adagolta ki is, mindenkinek egyet-egyet. És ahogy szeltek belőle nem hagyták kint, egyből elrakták, hogy semmi ne érhesse.
A termékenység jelképe is volt egykoron, az ifjú arát kenyér alatt vezették be a házba, hogy hamarosan elérkezzen a gyermekáldás ideje.
És hogy mit tartottak jó kenyérnek? Héja se nem lágy, se nem kemény, hanem ropogós, nem égett, a béllel egyben van, nincs megválva. Nem morzsolódik, és ha megnyomják, akkor visszaugrik. A béle nem nagy, hanem inkább apró, sűrű lyukakkal teli (úgyhogy az interneten osztogatott 5 centis lyukakkal sült kenyér régebben rossznak minősült volna) napokig jó ízű, nem savanyodik, ha bemártjuk, akkor akár a szivacs felszívja a nedvességet, és ha a kenyér alját megütögetjük, akkor az egész kenyér beleremeg.
Manapság hány kenyér tudná ezt?
Gyerekkoromban, amikor már javában pékségből vettük a kenyeret szokás volt még a megvágáskor kereszt vetés. Az alsó héját ennek levágtuk – nem pocsékolásként, hanem mert még a gyárakban másképp bántak a kenyérrel, sokszor nem makulátlan tiszta helyre rakták le. Viszont a többit meg kellett enni. Nem volt kidobás.
Persze ha mégsem ment, már nem kellett ott ülnöd mellette fél napot, de kaptál egy fejmosást, és egy előadást, hogy ilyet nem teszünk, mert bezzeg még pár évvel ezelőtt, örültek ha szárazon is volt…. Forrás
