Ha nincs gyereked, kérlek, ne kritizálj!

Még ha nincs is saját gyereked, olykor úgy érezheted, hogy jobban tudnál kezelni egy helyzetet, mint maga a szülő. Ez még rendben is van, ameddig csak magadban gondolod mindezt. Hangosan ki is mondani azonban nagyon rossz ötlet. Főleg, ha senki se kérte a tanácsod…

A szülők vállán van éppen elég teher, éri őket épp elég kritika. Gyermekük ellátása, saját munkájuk elvégzése mellett még rengeteg elvárásnak meg kell felelniük. Az utolsó dolog, amire szükségük van, a te okoskodásod. Még akkor is, ha (azt hiszed, hogy) csak jót akarsz. Maradj inkább csendben! Kapnak elég kéretlen tanácsot, enyhe célozgatást és olykor kegyetlen kritikát is. Tudod, nekik is van főnökük, szomszédjuk, anyjuk, anyósuk, sógoruk, nővérük… Néha még a saját párjuk is csak kritizálja őket, van, hogy a fotelből, tévénézés közben. Nincs szükség a te kommentedre.

A segítségedre viszont lehet, hogy van. Ezért, ha úgy érzed, szeretnél és tudnál is tenni valamit a helyzet érdekében, egyszerűen légy kedves, mosolygós, hogy érezhesse a szülő az együttérzésed, törődésed, jó szándékod és kérdezd meg, miben tudnál segíteni esetleg! Semmiképp ne próbáld meg ráerőltetni a te elképzelésed, csupán vesd fel az ötleted! Ha ezt nem szeretnéd megtenni, már azzal is segítesz, ha türelmes vagy és nem teszel negatív megjegyzéseket.

Hagyd, hogy a szülő maga oldja meg a problémás helyzetet.

Néha több időbe telik. Mindenkinek van rossz napja. Ugyanaz a gyerek, aki az orrod előtt épp pusztító kis hurrikánként viselkedik, az év összes többi napján lehet, hogy egy nagyon jól nevelt kisfiú, csupán megijedt valamitől, ideges. Ne ítélkezz se felette, se a szülei felett! Attól, hogy egy gyerek rosszalkodik, még nem jelenti azt, hogy ő rossz gyerek, ahogyan azt sem, hogy a szülője alkalmatlan, rossz nevelő. A gyerek csupán gyerek. Mind rosszalkodtunk kicsiként néha. Valószínűleg mind emlékszünk olyan szomszéd nénire vagy rokonra, aki szinte leste az alkalmat, hogy a legkisebb dolog miatt is kioktathassa a szüleinket a gyerekneveléssel kapcsolatban.

Sose tudhatod, min megy át éppen az a szülő, gyermek, család… Egy pillanatképet látsz csupán, esetleg egy szerencsétlenebbül alakult szakaszt az életükből. Ne ítélkezz felettük! Nem ismered őket.

Ami szintén fontos szempont: senki se kérdezte a véleményed! Ha tanácsot szeretne egy szülő, olyanhoz fog fordulni, aki már szintén szülő. Aki már átélt hasonló helyzetet, aki tudja, miről beszél, tapasztalatból. Kivéve, ha annyira közel álltok egymáshoz, hogy tudja, érdemes téged kérdeznie. Ha így van, valószínűleg már töltöttél időt a gyerekével, átlátod a helyzetet, ismered a kicsi temperamentumát, a család élethelyzetét.

Nem kell, hogy mindenképp saját gyereked legyen ahhoz, hogy jó tanácsot tudj adni. Ha szuper nagynéni vagy, esetleg valamilyen oknál fogva te nevelted fel a jóval fiatalabb kistestvéreidet, igenis lehet értékes véleményed.

De akkor is csak akkor adj tanácsot, ha megkérnek rá, hogy adj ötleteket!

Ha sose neveltél még gyereket, ne ess abba a hibába, hogy azt hiszed, neked jobban menne! Mert elméletben lehet, hogy penge vagy, de amint ott lenne a gyermek-szülő kötelékkel járó végetlen felelősség, a 0-24 órás feladat, te se tudnád mindig, mindenben megvalósítani az elgondolásaidat. Egyszerűen képtelenség. A legtöbb szülő minden nap újra és újra megpróbálja hozni a 100%-ot, de tökéletes nem létezik. Néha pedig szó szerint borul minden. Az a szülő, akit épp kritizálnál, mert kiabál a gyerekével, lehet, hogy alapvetően ugyanazt gondolja a nevelésről, mint te. És ő is abban hisz, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott hangon kellene beszélni a gyerekekkel. De ő sem tökéletes. És veled ellentétben, ő már megtapasztalta, milyen az, amikor nem bírja tovább.

Valószínűleg már tovább bírja kiabálás nélkül, mint fél évvel korábban. És remélhetőleg hamarosan már egyáltalán nem is lesz szüksége arra, hogy felemelje a hangját a gyerekével. De most még van.

Ha nem élted át saját magad a szülőség mindent átható, minden másodpercet kitöltő teljességét, (ami néha szépség, néha rémség) akkor nem tudhatod, hogy mit is jelent az a különbség, hogy néhány órát, esetleg napot töltesz egy gyerekkel vagy az életed szinte minden napját. Az állandó terhelés hatására a legjobb szülő is eljut néha arra pontra, hogy nem úgy reagál, ahogyan saját magától elvárná. Lehet, hogy kimerültségében az engedékenység felé csúszik el, és például rábólint arra, hogy megvegye a gyereknek azt a nagyon egészségtelen ételt, amit máskor sose venne meg, talán még saját magának se. De az is lehet, hogy valami miatt rákiabál a gyerekére. Te pedig épp ezt a pillanatot látod.

Ilyenkor nem bírálatra vagy beszólásokra van szüksége a szülőnek, hanem türelmes, segítőkész, megértő környezetre. Ahogy a gyermeknek is. Mert még ha éppen rosszalkodik is, legbelül tudja, hogy anyu vagy apu éppen „bajba került” miatta. Megérzi a szülőn a zavartságot, szégyent. Benne pedig ennek hatására beindulhat a bűntudat.

Ha kritikusan, ítélkezve reagálsz egy gyerek viselkedésére, nem segítesz vele és nem is oldódik meg a helyzet, amiben vagy. Viszont akár évekre fájó nyomot hagyhatsz a másik lelkében, önbecsülésében. Ne tedd! Akkor se, ha csak futólag egy „jótanácsot” mondanál neki! Ne tedd! Te se veszed hasznát azoknak a tanácsoknak, amiket akkor kapsz, amikor rossz passzban vagy. Olyankor te is érzékenyebb vagy, minden megjegyzés bánt. Emlékezz erre! Ha nem tudsz önzetlenül segíteni, úgy, ahogyan a szülő igényli, ahogy nem megalázó számára, akkor csak mosolyogj és légy türelmes, ameddig megoldja egymaga!

Egy egyszerű példa a segítéshez:

A repülőn rendetlenkedő, esetleg síró kisgyerek számára talán túl régóta tart már az út és nem köti már le őt a játék, amit a szülő a bepakolt neki. Előfordul, néha tucatnyi játék ellenére is. Kioktatás helyett gondold végig, hátha van nálad valami, amivel úgy érzed, esetleg le lehetne kötni a gyerek figyelmét! Például felajánlhatod a szülőnek, hogy a landolásig kölcsön adod nekik a tabletedet, amin a kicsi tud mesét nézni vagy az ujjacskáival rajzolni.

Forrás

loading...