Menü Bezárás

Hányszor ettek a régiek húst?


Nem túl gyakran, de pont elégszer.

Egy biztos: nem volt az, mint manapság, hogy hús nélkül már nem is étel az étel.

Régen napok teltek el, hogy legyen akár pár falat disznó, vagy csirke. Persze ennek is több oka volt.

Eleinte – még az igazán régi időkben – örültek, ha tudtak vágni egy évre egy-két disznót. Ki kisebbet, ki nagyobbat, de akkorát lehetetlen lett volna vágni, hogy  egy több tagú családnak elég legyen egész évre úgy, hogy minden nap az rotyog a fazékban.

Be kellett osztani ezt is, meg persze még nem volt mindenkinek hűtőszekrény, a nélkül meg csak sózottan, vagy füstölten tartható el a hús meg a szalonna.

Nyáron csak akkor vágtak, ha hirtelen kellett. Lakodalom, nagy családi ünnep, vagy esetleg a sertés olyan betegsége, ami miatt még a hús fogyasztható maradt.

A tyúkokkal sem volt ez másképp. Az emberek nem keltetőből vették a csibéket, hanem a kotlós költötte ki, ami végül néhány csapat csibét jelentett.

Aztán, ahogy növögettek ezekből a kakasokat áldozták fel vasárnapi ebédre. Mert hát a jércék kellettek, hogy tojás következő évben is legyen.

Ha volt liba, azt télen vágták, mert sok húsa volt – nyáron hűteni nem lehetett, nem lehetett volna rendesen beosztani.

A kacsákat is hízottan vágták le. Így volt zsír is, máj is, hús is rendesen. Csináltak belőle levest, tepertőt, sült húst, rucás kását. Ha elég hideg volt, akkor meg volt több vasárnapi élelem belőle.

Még a hatvanas-hetvenes években sem vásároltak hétközbenre húst.

Esetleg akkor, mikor olyan étel készült, amihez feltétlen kellett. Mondjuk főzelék, kellett hozzá fasírt. Ilyenkor elővettek pár deka húst a fagyasztóból, nem sokat, csak annyit, hogy mindenkinek legyen két étkezésre egy-egy vagdalt feltétnek. Ha nem volt hűtő, akkor nagy eséllyel tényleg csak hétvégén volt hús az asztalon.

Ekkor már amúgy is a legtöbben dolgoztak –  intézményben, vállalatoknál, a gyerekek napközisek voltak, vagy csak menzásak, de egy biztos:  nem otthon ebédeltek. Az üzemi konyhán pedig azért változatos volt az étel, és valami húsféle mindig jutott bele.

Vacsorára így meg már szinte mindegy volt.

Ekkoriban nagy divat volt a parizer – bár ez húsféle, de mégsem színhús – vagy valami más felvágott. Ám az sem úgy, mint manapság.

Városon még a kolbászt is hajszálvékonyan vágták. Parizerből is 2 szelet egy kenyérre elégnek kellett hogy legyen.

Meg ott volt a sült krumpli héjában, vagy héjában főzve, felkarikázva, fűszerezve, zsírozva vagy olajozva. Mennyei eledel.

Azokat az ételeket, amiket amúgy mostanában csak hússal képzelünk el – mint a rakott krumpli, vagy a paprikás krumpli – akkor még simán megcsinálták a nélkül.

Viszont több tojást ettek az biztos, és a sajt, túró is többször ott volt az asztalon.

A vasárnap viszont a húsevés napja volt.

Faluhelyen azért, mert régen is így volt, heti egy alkalommal volt a menüben „állati fehérje”, városon meg azért, mert hétfőtől szombatig úgysem ettek otthon, viszont a hét utolsó napja volt a pihenőnap – ekkor még csak ez – természetes volt, hogy ekkor összehoznak végre egy „rendes” ebédet.

Húsleves, paprikás  meg nokedli másodiknak, a leveshúst megették mondjuk paradicsom szósszal, és általában utána még sütemény is volt. Megadták a módját az biztos, de túl sok ételt nem főztek. Nem maradt kidobandó. Csak ami ebédre kellett.

És az volt a jó gazdasszony, aki mire jött a rádióban a Jó ebédhez szól a nóta – vagyis délre – megfőzött.

Az ebéd a legtöbb háznál pont a déli harangszókor kezdődött, és mindenki ott ült az asztalnál.

Akkor még nem volt külön, tálcás evés valahol a lakás mélyén.

A hétvégi ebéd az családi esemény volt…