Azt már csak ők tudták, hogy milyen jól bírták magukat, de kívülről nézve átugrottak volna sok mai harmincévest.
Nagyi még 90 felett is minden reggel végigkente magát valami ízületekre való – szalmiákszeszes, családi recept alapján gyógyszertárban összeállított – kenceficével, aztán felkelt, imádkozott, megcsinálta a reggelit, adott a kutyának enni, elseperte a ház elejét, aztán bent az udvart is.
Evett, bevette a gyógyszerét, majd jött a szokásos menetrend. Sepregetés, portörlés bent, ebéd készítést, ha volt egy kis szennyese azt is kimosta. Így ment ez egész nap. Sokszor jött hozzá egy dagasztás, hisz imádta a kelt tésztát – nem aprózta el. Ha sütött, akkor a minim 2 kiló lisztből történt.
Szóval benne volt, hogy mozogni kell. Mert ha nem, akkor még nehezebb lesz.
Mondogatta is gyakran: Addig élek, míg dolgozok…
Nem arról volt szó, hogy nem fájt semmije, hanem úgy gondolta, sőt tudta, hogyha nem mozog, attól nem kevésbé fognak fájni az ízületei, csontjai, hanem még jobban.
De ott volt egy ismerősöm, egész életében kint a határban, és a kertben dolgozott, meg persze az állatok közt. 86 évesen, Parkinson-kórosan, remegő kézzel, fejjel minden nap – jó időben – felült a biciklijére, s imbolyogva, hisz kezében még a kormány is remegett, messziről felismerhetővé téve – elkarikázott a 10 km-re lévő kertig, ott kapált, metszett, permetezett, szőlőt kötözött, beszélgetett egy jót a testvérével, elviccelődött vele, majd ismét tette ami kellett, aztán sötétedés előtt hazabiciklizett – sokszor terméssel megpakolva. …
Hányan tennék manapság ezt meg?
Persze mondhatjuk azt, hogy saját tempójukban dolgoztak, hogy egészségesebbeket ettek, hogy nem idegeskedtek, nyugodtak voltak.
Ez mind csak részben igaz.
Igaz, hogy saját tempójukban dolgoztak, de nem volt ünnepnap, és ami munka volt aznapra azt bizony maradéktalanul meg kellett csinálni.
Lehet, hogy csak két órányi, de olyan is volt, amikor reggeltől estig, sőt még éjszaka is dolgozni kellett. Nem volt rendszerben, de előfordult – például bálahordás idején, mikor rakták a kazlat. Vagy mikor a tehén közelellős volt, vagy a koca fialt, s figyelni kellett a „csemetékre”. Henyélni nem lehetett.
Egészségesen étkeztek? Nem ettek minden nap húst, mikor igen, akkor is legtöbbször baromfit, legalábbis év közben. Télen aztán jött a disznó hús, de csak módjával, hisz be kellett osztani.
Viszont ették a kolbászt, a szalonnát, a hurkát, a tojást. A parasztember azért a zöldségfélékért nem igazán ment. Esténként megitták a maguk kis borát, vagy még kint munka közben elszopogatták.
A nagy nyugalomra meg csak annyit: Először a gazdasági válság, ami mindenkinek betett… Megérték a háborút, utána újra kezdtek mindent, aztán jött a Rákosi rendszer,beszolgáltatás a téeszesítés, a forradalom, szóval valóban csupa „boldogság” volt az életük…
Viszont már gyerekkorukban megtanulták, hisz az öregektől állandóan azt hallották – a munka éltet…
Nagyi is azt hajtogatta mindig, mikor megkérdezték: hogy bírja magát ilyen jól 90 évesen, hisz 70-nek ha látszott…
„Hát dolgozni kell. Minden nap tenni kell valamit…. tervek kellenek, ha csak arra a napra is – ez éltet…”
Fotó: Fortepan.hu/Kotnyek Antal
