A régi időkben, ha valakit nem láttak szívesen – nem óvatoskodtak, nem köntörfalaztak, csak az nem érezte, hogy nem stimmel valami, aki nem akarta.
A vendéglátásnak is volt egy ceremóniája, ezt büntetlenül átlépni nem lehetett.
Őszinték voltak az emberek, kimutatták érzéseiket, de árnyaltan – hogy oktalan sértés ne legyen.
Ha bent volt a család a házban, és az illető beszólt, hogy „Adjon Isten” – és a gazda kiszólt, hogy „Várjon Kend, mingyár’ kimegyek”, az biztos jele volt annak, hogy nem kívánt vendég.
Hisz nem hívták be… Ilyenkor illett minél rövidebbre fogni.
Aztán ha elkezdte a mondókát, a kérdésekből-válaszokból is össze lehetett rakni, hogy gondolkodnak felőle, hisz volt egy normál menete a beszélgetéseknek.
Jó kapcsolatban megkérdezték az érkezőtől azonnal, hogy „Mi járatban van mifelénk?”,
De ha hívatlan, nem szívesen látott volt – ezt ekkor nem tették meg.
Ilyenkor általában az érkező kérdezett rá, hogy „Mit gondolnak, miér’ jöttem?”
– Általában a gazda erre annyit felelt, hogy „Majd kiderül, ha elmondja Kend!”
És hogy nyomatékosabbá tegyék a jeleket: a ház lakói látványosan dolgozni is kezdtek valamit, hogy éreztessék, még annyira sem hajlandóak, hogy a teendőiket félbeszakítsák a kedvéért.
Ha hellyel is kínálták az illetőt, az is csak hevenyészett volt: „Hát üljön le Kend valahol, ha talál magának helyet..!”
A gazdasszony sem kereste kedvét, nem kínálta meg semmivel, és ha kérdezte is valamiért az asszony, akkor az csak félvállról, éles hangon válaszolt.
Nem volt invitálás, és ha mégis bekerült valahogy a házba, akkor csak közvetlenül az ajtó mellett kínálták hellyel.
Ez egyértelmű jel volt, hisz a házba minél beljebb invitáltak valakit, annál szívesebben fogadták.
.Az ilyen hívatlan, „akkor lássam, mikor a hátam közepén”-t, általában ki sem kísérték.
Ha csak a gazdának volt dolga vele esetleg kikísérte a kiskapuig, megvárta míg kimegy az érkező, aztán már ment is befelé.
Ha pedig nagyon nem szerették, vagy olyan ügyben jött, rossz hírt hozott, vagy kötekedni jött, akkor még a kapuig sem kísérte senki, hanem „Menjen Kend Isten hírivel” – és elengedték…
Nem játszottak színjátékot, mindenki tudta, hogy hová tartozik, és előbb-utóbb azt is tudtára adta a közösség: mennyit ér…
Fotó: Fortepan/Fortepan
