Hát persze, hogy a szomszédban….
Gyerekként falun – de városon is – gyakran megfordultunk a szomszéd háznál, sőt nem csak a közvetlen szomszédnál, hanem akár a hatodiknál is.
Persze mindig úgy indítottak útnak – ha kéredzkedtünk: Ne kérjél semmit, minden van itthon, ha esznek gyere hazafele…
Ez a mondat addig tartott, míg kimondták. Egyik fülön be, a másikon ki.
Hát hogy hallgattunk volna rá, amikor mindig a szomszédban volt a legfinomabb falat.
Nagy például nagyon jól főzött, tényleg finomakat. A semmiből is jót tudott készíteni.
De olyan finom ételre nem emlékszem, mint amit a hátsó szomszédnál kaptam. Meggy leves rántással – otthon sosem csináltuk – és mákos laska. Ez utóbbi meg minden héten volt. Ráadásul még csak nem is házi volt a laska, mert ők már akkor boltit vettek. A Nagyi meg mindig maga gyúrta-nyújtotta, de hogy nem egyedül ettem, hanem egymás kedvére – teljesen más volt az íze.
Volt, hogy csak azért mászkáltam dél körül, hátha leesik valami. Pedig mindig volt étel. De mennyivel más a szomszédban kapni akár egy zsíros kenyeret – mondjuk cukrosan, mint otthon akár téliszalámisat.
Aztán volt, hogy hozzánk jöttek. Nagyi néha sziszegett, hogy azért ne hordjam oda a fél utcát, mert nekünk minden falat ki van számolva – de azért adott mindnek.
Ha nem maradt, hát nem maradt.
Majd bekapunk valamit vacsorára.
A lényeg: gyerek nem éhezhet….
A másik meg: ha az enyémet megvendégelik, kutya kötelességem nekem is…
Fotó: Facebbok/Hol volt, hol nem volt./Urbánné Ildi
