Legtöbbször nem, hanem feltekerik az asztalon. Ők most nyilván egyből párat készítenek, ilyet is szoktak, de faluhelyen nem jellemző.
Régen, és manapság is, ha valaki disznót vág, akkor nagy eséllyel kolbászt is tölt.
A kolbászt szereti a magyar frissen sütve, vagy füstölve, szikkasztva, ilyenkor már fölöttébb jó ízt is ad a vele készített ételnek.
A füstölés kiváló tartósító, de az is igaz, hogy nem túlzottan egészséges. Viszont egyszer-egyszer fogyasztva még megbocsátható.
Ahhoz viszont, hogy jó füstölt kolbászt készíthessünk jól is kell bánni az anyaggal.
Fontos, hogy a töltelék mellett ne maradjon levegő, mert az ront, fontos, hogy keménysége pont ideális legyen. És majd a szikkasztás, füstölés is úgy menjen, ahogy a nagykönyvben meg van írva.
Hogy jól, könnyen tudjunk bánni a megtöltött finomsággal, és ne félórákat, órákat töltsünk szitkozódások közepette a felakasztásával – ráadásul kockáztatva a kihasadását is – mikor töltjük, tekerjük is felfele az asztalon olyan hosszan, amekkora parasztkolbászt akarunk.
Ily módon utána könnyen megy a felakasztása, felhúzása is a rúdra. Egyszerűen csak a „kolbászkarika” közepébe dugjuk az egyik végét, a tekercset pedig kellő távolságra eloszlatjuk rajta, a rúd végét pedig visszadugjuk a helyére. Ennyi az egész.
A kisebb „tekercseket pedig lefagyaszthatjuk, vagy rögtön serpenyőbe, tepsibe fektetve elkezdhetjük sütni is.
Úgyhogy a fenti módszerrel nem parasztkolbászt töltenek. Más kérdés, hogy a gazdasszony ebben a pillanatban állt a hentes mellé – erről patyolat tiszta, még a hajtogatás nyomait viselő köténye árulkodik.
