A kép illusztráció.
Mindig úgy gondoltam, hogy idős koromra majd végre nyugodtan élhetek majd, és kicsit magamra is fordíthatok időt. Álmodoztam róla, hogy több pihenéssel töltöm a napjaimat, és végre élvezhetem azt, amit a férjemmel, Áronnal terveztünk: egy vidéki házikót kerttel és gyümölcsfákkal. A házat együtt választottuk ki, és a felújításon is közösen dolgoztunk. Sajnos Áron néhány hónappal ezelőtt elhunyt.
Súlyos szívproblémái voltak, és az orvosok már korábban figyelmeztettek, hogy az ideje véges. Mindent megtettem érte: orvostól orvosig vittem, még egy drága műtétet is kifizettem, ami az összes félretett pénzünket felemésztette. De sajnos ez sem segített.
A temetés után a fiam, László, javasolta, hogy had költözzenek hozzám.
– Anya, ne legyél egyedül. Ha együtt lakunk, mindig ott vagyunk neked, segítünk, ha szükséges – mondta.
Beleegyeztem, bár igazából nem tudom, miért. Lászlónak és a feleségének, Marinak nem volt saját lakásuk, mindig albérletben laktak. A házasságuk után szinte azonnal megszülettek a gyerekek: először Peti, majd a két lány, Lilla és Luca. Az összes pénzük a család fenntartására ment el, spórolni pedig nem tudtak.
Azt reméltem, hogy a gyerekek és az unokák jelenléte segít enyhíteni a férjem elvesztése után érzett űrt. De az együttélés egyszerűen elviselhetetlen lett.
Az unokák egész nap ordítottak. Hol mesét akartak nézni, hol az utcára vágytak. Ha a legidősebb sírni kezdett, a két kisebb rögtön csatlakozott, és olyan hangzavar támadt, mintha sziréna üvöltene a lakásban. Hétvégén sem lehetett pihenni: hajnalban kezdődött a zajongás és a rohangálás.
Mari, az anyjuk, nem tudott velük mit kezdeni. Rossz háziasszony és még rosszabb anya volt: a lakás állandóan rendetlen, játékok hevertek mindenütt, ruhák szanaszét. Az én otthonomban sosem volt ilyen káosz.
Egy nap azt mondtam Lászlónak:
– Fiam, ideje, hogy különköltözzetek. Felnőtt ember vagy, vállalj felelősséget a családodért.
– De anya, itt mindenkinek jut hely! Miért mennénk el? – kérdezte.
– Nekem pihennem kell – mondtam határozottan. – Elfáradtam.
László mérges lett. Végül úgy döntött, hogy bíróságra megy, és a lakás megosztását kéri. De egy ügyvéd segítségével sikerült megvédenem az otthonomat. Ezután László összepakolta a holmijukat, és visszaköltöztek albérletbe.
A család többi tagja most elítél, és azt mondják:
– Hogy tehetted ezt a fiaddal és az unokáiddal? Hát ennyit ér neked a pénz?
– Ő maga ment el végül, senki nem dobta ki – válaszoltam.
Tudjátok, mi a legmeglepőbb? Ha mindenki ilyen okos, miért nem ajánlotta fel senki, hogy segít nekik lakhatást biztosítani? Miért mindig nekem kellene megoldanom az ő problémáikat is?
Lászlónak három gyereke van, és neki kell gondoskodnia róluk. Én már csak egy kis nyugalomra vágyom, hogy élvezhessem a jól megérdemelt pihenésemet.
Szerintetek helyesen cselekedtem?