Könnyen alkotunk véleményt emberekről, holott nem is ismerjük őket igazán.
Az energiánkat arra fecséreljük, hogy próbáljuk kitalálni, mit gondolnak mások rólunk. Mindezekkel, hatalmas mennyiségű frusztrációt halmozunk fel magunkban, szükségtelen gondokkal terhelve saját lelkünket.
Megbetegszünk, mert a mindennapi stressz miatt elfelejtünk boldogok lenni!
A média által ösztönözve, mindenhol azt halljuk, hogy legyen véleményünk mindenről és mindenkiről. Pedig ha sikerülne levetkőzni a „szemellenzőt”, észrevennénk a körülöttünk zajló életet: más emberek nehéz sorsát, környezetünk szépségeit, a felénk áradó jó indulatot, a lehetőségeket, melyeket újra és újra elénk tár a sors és a természet.
Meg kell ízlelnünk a megbánás és a megbocsátás édes ízét, hiszen ezek által nyugodtabb és teljesebb lehet az életünk. Meg kell tanulnunk szeretni embertársainkat és önmagunkat, hogy életünk alkonyán elmondhassuk majd, hogy igen is teljes és boldog volt a földi létünk.
Mindezek érdekében, igyekezzünk megélni minden egyes, a Teremtő által nekünk szánt napot úgy, mintha az lenne életünk utolsó napja, és törekedjünk önmagunk és környezetünk számára is követhető példává válni!
