Utólag így emlékeztek rá, de akkor, amikor konkrétan ezt kellett enni – a háború idején és utána – annyira azért nem szerették.
A háború időszaka kemény volt mindenki számára, nem azt nézték, hogy mit kéne főzni, hanem miből tudnak valamit az asztalra adni.
Ők azért a többséghez képest egész tűrhetően álltak élelmiszer terén, de náluk is előfordult a Nincs.
Hol a románok, hol a németek, hol az oroszok voltak beszállásolva hozzájuk, és olyankor bizony ettek is, mindent elfogyott, ami a kamrában volt.
Ha nem volt, akkor szereztek, és hoztak ennivalót.
Utána viszont, mikor épp senki sem volt pluszban sokszor igencsak meg kellett nézni mi kerüljön az asztalra.
Volt a műzsír, ami tulajdonképpen hidrogénezett növényi olaj, de úgy nézett ki, mint a zsír, mivel szoba hőmérsékleten megdermed. Ha nem volt más, ez is megtette, bár nagyapám néhányszor kifejtette, hogy inkább semmit, mint ezt.
Ugyanígy volt a Sertaminnal, ami a sörkészítés melléktermékeiből készült. Na, ő még a sört sem állta – a bort annál inkább – fel nem tudta fogni ki találhatta ki, hogy sört kenyérre kenni, meg azzal főzni, hogy állítólag hús íze legyen a dolgoknak. Nagyi mesélte, mikor próbálkozott a Sertaminnal, akkor Papa sosem volt éhes. Vagy nem volt épp jó a gyomra – inkább koplalt egy napot, pontosabban Mama tudta, hogy suttyomban kenyeret evett szőlővel meg szilvával a kertből.
Ekkoriban szerette meg Mama a tehéntőgyet, mert azt lehetett kapni nagy ritkán. Vette kilószám a tüdőt, szívet, májat – ebből csináltak pörköltet, vagy a májból pástétomot.
Akkor tanulta meg, hogy a legtöbb tésztát tojás nélkül is el lehet készíteni, meg hogy amibe tejföl kell, simán lehet helyettesíteni zsírral, meg tejjel – szinte ugyanolyan lesz.
Nem vett élesztőt, hanem öregtésztát rakott el. Egy darabot levágott a kalács- , vagy kenyértésztából, szétcsipkedve megszárította, aztán elrakta vászonzacskóba, legközelebb azzal dagasztott.
Cukrot – ha volt csak a kalácshoz használt, mert nagy kincs volt, amúgy édesítésre ott volt a melasz. Hoztak cukorrépát, megtisztították, és azt főzték. Fekete volt, és egyáltalán nem olyan csodálatos, mint ahogy most dicsérik, de cukor volt, legalábbis édeskés. Kávéba jó volt.
Ekkor tanult Mama egy csomó olcsó receptet, ezek voltak a hadi sütemények, meg hadi tükörtojás, élesztőpástétom, sterc.
Volt idő, amikor semmi sem volt, ez volt a háború vége fele. Akkortájt ha meghallották, hogy meglőttek egy lovat, akkor az egész udvar megindult – pedig volt vagy 10 család – szatyrokkal, kosárral, és egy fél óra alatt felpakolták. Néhány napig jól éltek belőle.
Furcsa, de megszerették a lóhúst, később is ha nagy ritkán lehetett kapni ló gyulait – mindig venni kellett nekik.
Utólag már nevetve mesélték, mikor Papa karácsonyra a seprűnyelet kifúrogatta, és abba illesztett be gallyakat. Selyempapírból raktak rá díszeket – az lett a karácsonyfa. Tettek rá pattogatott kukoricát, amit aztán meg is ettek, és szaloncukrot is, ami szintén selyempapírba lett csomagolva, melaszt összegyúrtak reszelt dióbéllel, meg főtt krumplival. Abból csináltak kis gombócokat, és a Nagyi még kakaóba is beleforgatta, amit még egyszer a német katonáktól kaptak, de nem tudták felhasználni, mert nem volt tej.
Volt karácsonyfa, és karácsonyi vacsora is. Káposztás hús, lóhúsból…. És rántott krumpli, ma már tudom hogy angolosan – mivel nem volt tojás, hanem csak olvasztott műzsírral kente be, és zsemlemorzsába mártotta – úgy sütötte ki.
De akkor ez még nem angolos mód volt, hanem egyszerűen nyomor. Fotó: Fortepan/Győző József Forrás
