A lacikonyhát – ugyan manapság már – a sült hús árusítással azonosítjuk, eredetileg sokféle ételt főztek.
Lacikonyhák általában vásárokon felállított kis főzőhelyek voltak – nagyrészt szabad ég alatt. Lényegében egy kifőzde, ahol aztán mindenféle olcsó ételt árusítottak. Nemcsak húsféléket, hanem tésztát, kását, pacalt – kinek mire volt szájíze.
Az eredeti mese róla úgy szól, hogy Dobzse László király annyira elszegényedett, hogy a királyi udvar környéki, Duna-parti kifőzdékből hozatott egyszerűen, sóval, borssal, paprikás zsírral elkészített bőrös pecsenyét az udvarának.
Ebben a történetben két buktató is van. Az egyik az, hogy Dobzse László uralkodása fényűzésben telt el, nem volt szükség szegény kifőzdések hitelbe kapott főtt húsára.
A másik buktató, hogy II. Ulászló közvetlenül Mátyás király után uralkodott, ami azt jelenti, hogy 1490-ben lépett trónra. Összesen 26 évig volt királyunk, és mivel Amerikát 1492-ben fedezték fel, két évvel trónra lépése után – kicsi az esély, hogy akár halála napjáig is egyetlen paprikát látott volna. Ugyan 1494-ben, Kolumbus második útján már áthozott néhány tövet Európába, de ezt a növényt jó hosszú ideig csak dísznövényként termesztették, és azt is csak a gazdag, főnemesi házaknál. Fűszerként elterjedni majd a 1700-as években kezdett.
De akkor miért is Lacikonyha a lacikonyha?
Ennek egyszerű oka van. A régi időkben, amikor még a nyár csak 3 hónapot tartott, a többi időszak meg még alapvetően hűvösebb volt – a lakások konyháját László napján, vagyis június 27-én költöztették ki az udvarra. Így akadályozva meg, hogy a ház nagyon felmelegedjen, és éjszaka nyugodni ne lehessen. Ráadásul ilyenkor a családok inkább a szabadban élték életüket, csak este tértek be a házba.
És mivel ezek a nyári konyhák a bentivel összehasonlítva elég hevenyészettek voltak – nagy eséllyel úgy terjedt el, hogy ahol készítik a vásárban az ételt, az is „olyan lacikonyha”, mint amit László napjától kint használtak…
Kint a szabadban, a lehető legegyszerűbben összehozva.
És hogy hogy készült a Laci-pecsenye?
A bőrös karajt felvágjuk ujjnyi szeletekre, aztán annyi vízbe rakjuk bele, hogy éppen hogy ellepje. Viszont ez a víz sóval ízesített. Egy kiló húshoz két deka sót számítva.
Ebben a vízben áll a husi, másnap pedig kivesszük, ha gondoljuk sózhatunk is rajta, borsozzuk, majd zsírban, tepsiben kisütjük. Ha félünk tőle, hogy gyorsan megég, akkor rakhatjuk fólia alá egy félórára, aztán pedig levesszük a fóliát, és onnantól így sütjük tovább. Néhányszor meglocsoljuk, megforgatjuk az alatta lévő zsírral, akkor jó, mikor a bőre már szép piros, ropogós.
Fantasztikus illatokat áraszt, az íze pedig egyszerűségében tökéletes.
Amúgy a fenti fotón egy győri Lacikonyha, mellette pedig egy hatósági húsbolt. A sor ez utóbbi üzlet előtt áll, régen itt lehetett olcsóbb húst enni, a nem vészes, antibiotikumot nem kapott, de egészségügyi probléma miatt kimért állathúst itt árusították.
Fotó: Fortepan/Konok Tamás
