Nem nehéz kitalálni…
Hát persze, hogy a hiúság miatt…
Az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején még a földig érő ruha volt a divat, és a legszebbnek ítélt az asszonyok-lányok körében.
Ekkoriban, ha kivillant a boka, az már nagy szám volt, ünnepi alkalom a férfiak számára, és bizony ritka dolognak számított.
Így aztán fontos volt, hogy egy nőnek a lába,és főleg bokája csinos legyen.
Lábfeje pedig formás, lehetőleg ne csónak méretű.
Ennek érdekében aztán még a fájdalom, rosszullétek elviselésére is képesek voltak. Akár két számmal kisebb cipőt is hordtak.
Ha valaki viselt már nagyon szűk cipőt, akkor tudja, hogy nem csak annyiból áll a hatása, hogy itt fáj, ott fáj, nem tudom hajlítani a lábujjam, inkább behúzom őket és megpróbálok úgy lépni, kicsit mereven.
Egy idő után a szoros cipő szabályos rosszulléthez vezet. Szürkül cseppet a világ, idegesebb vagy, ingerlékeny, a fejed is megfájdulhat.
Az egyszerű mindennapokban – otthon akár – nem viseltek szűk cipőt, ez nem hagyomány volt, mint a keleti népeknél, de ha megjelentek valahol, amihez hozzátartozott akár a korzózás, vásárlás, egyszerű séta is, akkor természetesen szépek akartak lenni, és a szépséghez – szerintük – nagymértékben hozzátartozott ez is.
Ennek a hóbortnak, divatnak viszont az lett a következménye, hogy a szűk cipők elszorították, deformálták a lábat, és előbb-utóbb kalapácsujj, és bütyök fejlődött ki. Hiába volt a Nagyi varratot, cipész által méretre készített cipellője, ami még nyikorgott is, mert úgy kérte – ha eleve kiadta neki, hogy két számmal kisebb méretet készítsen…
Így fordulhatott elő, hogy néhány tíz év múlva már majd a lába itt fájt, ott fájt, és még a lapos sarkú, magas szárú, immár valóban méretre, és kalapács ujjra, bütyökre készített cipőben is megerőltető volt számára a járás.
Annak is, aki manapság egész nap magas sarkúban tipeg – idővel ez lehet a része…
