Mikor az általános tényleg az alapokról szólt…

Magyarul: kevesebbet tanultunk – de azt úgy, hogyha álmunkban fölkeltettek, akkor is tudtuk.
Persze akkoriban is szörnyülködtek, főleg a nagyszülők: “Szegény gyereknek mennyi mindent kell már elsőben a táskában vinni. És mennyi mindent tanulnak ezek a kicsik… Tán mindegyikből tanácselnököt akarnak nevelni…?”

Hát igen, ők még a palatáblához voltak szokva, egy hatvanas évekbeli táska tartalma pedig több kiló volt, tagadhatatlan.

Régen nem volt olyan, hogy egy gyerek már előre írt-olvasott, ami ma igencsak gyakran előfordul. Nem azért, mert nem tudták volna megtanulni, felszedni a kicsik.

A szülők voltak úgy vele, hogy nem jó dolog előre okítani, mert akkor az iskolában unatkozni fog. És bizony van benne valami.

Egy átlag elsősnek 3-4 órája volt.  Ha tagozatra járt, mert bizony azért az is volt, akkor minimum 1 órával több.

Általában kisfelmenő rendszerben tanultak, ami azt jelentette, hogy az első két évben ugyanaz a tanító tanította őket.

Ma van olyan iskola, ahol már az elsősöket is szaktanár tanítja…, és idegen nyelvvel kezdenek.

Annak idején azt ajánlották, hogy idegen nyelvet csak akkor tanuljon a gyerek, ha a magyarral, anyanyelvével már tökéletesen tisztában van.

Néhány tantárgy volt: Számtan, Olvasás, Írás, Gyakorlati, Testnevelés, Rajz, Ének. Ha minden igaz, ennyi.

Számtanból elsőben csak az alapműveleteket tanultuk. Összeadás, kivonás, és azt is csak alapfokon.

Volt nyitott mondat, csak úgy hívták, hogy kacsacsőr.

Megoldottunk egyszerű szöveges feladatokat. Az volt a lényeg, hogy év végére értsük az összeadás, kivonás rejtelmeit. És ez általában ment is.

Olvasásból hónapokon keresztül a betűket vettük, fokozatosan vele együtt persze olvastunk is.

Hangosan. Együtt.

És láss csodát januárra a gyerekek nagy része szótagolva ugyan, de olvasott.

Írásból az első egy-két hónap még nem füzetbe ment. Újságpapírra, levegőbe, írólapra… Először ceruzával, majd mikor már tűrhetően ment, akkor tollal. Mártogatóssal.

Hordtuk a tintát, sokszor le is csöppent, kellett az itatós, ami persze nem oldott meg semmit.

Hatalmas könnyebbség volt, mikor második év vége fele már engedték a töltőtollat is.

Ekkor még a tanítók nem örültek a golyóstollnak, azt mondták: Nem lehet vele szépen írni.

Így aztán ha kék kézzel mentél haza egyáltalán nem számított különlegességnek.

A tollszárban a tollhegyet szinte naponta kellett cserélni, mert ahogy nyomtad kétfele indult a hegye, és kaparta a papírt rendesen….

Azt is meg kellett tanulni, hogy lazán tartsd a tollat, épp, hogy hozzáérjen a papírhoz.

Aki ilyen tollszárral tanulta az írást, egy életre beléje rögződött, hogy az íróeszközt nem nyomjuk a papírra, lazán tartva kanyarítjuk a betűket.

Egy biztos. Egyszerűbb volt az életünk – még ha problémásabbak is voltak az eszközök – hagytak bennünket gyereknek  lenni, játszani –  és közben tanultunk is.

És mivel lassabban haladtunk,  az alapokat úgy megtanították, hogy arra később valóban építeni lehetett. Felsőre az alapműveleteket már kívülről fújtuk, olvasni az osztály nagy része tudott, tartalmat pillanat alatt összehoztuk. Magyarul: szövegértésünk jó volt…

Fotó: Fortepan.hu/Zsanda Zsolt/Vajszada Károly

loading...