Sokszor hallok mostanában olyan véleményt az úttörőtáborokról, hogy oda csak a kommunisták gyerekei jártak, az igazi „hazafiak” nem engedték gyermekeiket. Sőt, ők nem is mentek volna.Ez botorság. Az úttörőtábor a legjobb móka volt az évben, minden gyerek rajongott érte. Feltéve, ha nem volt otthon agyondédelgetve, olyan, akinek még a cipőjét is a nagyi fűzi be.
Az úttörőtábor egy olcsó nyaralási forma volt, normál tanári felügyelettel, pár szülő jelenlétében kísérőként, és a munkásember, párttag, főorvos, ügyvéd, és gyárigazgató gyereke is ugyanott nyaralt.
Egy szál rövid gatyában, atlétában, sokszor mezítláb, vagy strandpapucsban. Nagy különbségek nem voltak.
Ha akadt egy-két elkényeztetett gyermek, akkor kénytelen volt a talpraesettektől segítséget kérni, ezzel megtanulta azt, hogy ő sem különb a másiknál, neki is vannak gyenge pontjai. Megtanulta tisztelni a másikat.
Megjártam pár tábort, de nem emlékszem rá, hogy egyszer is politikai hablattyal próbálták volna tölteni a fejünket.
Viszont volt reggeli szemle, amikor bekukkantottak a sátrakba, faházakba, hogy rend van-e. Katonás dolog? Ezt csak az mondja, akinek nincs gyereke, és nem tudja, hogy felügyelet nélkül mit tud tenni egy tizenéves.
Szükség volt rá, hisz éjszakák nagy része traccsolással, bohóckodással telt, és fogkrém mázolással, ajtó bekötésével, vizesüveg lerakással, és hirtelen zajkeltéssel. A sikeres munka után pedig nagy bohóckodással a helyiségen belül. Össze-vissza minden, időnként nem ártott a rend rakás. Táborokban mai napig van hasonló, csak legfeljebb nem tisztelgéssel jelentenek.
Az egyik legjobb móka mindig a beköltözés napja volt. El kellett dönteni ki kivel lesz, ha emeletes ágy volt, akkor hol alszik – fent, vagy lent.Vagy kik kerülnek egy sátorba. Egyáltalán hogy sikerül a sátorállítás. Összedől az első szélre, vagy igazi védelmet nyújt rossz időben.
Ismeretlen helyen első nap még annyira sem ment az alvás, mint máskor, fel voltunk dobódva, hogy végre elkerültünk otthonról, a szülők nincsenek a nyomunkba. Hajnalban aztán jött a mély álomba merülés, és potyogás le az ágy felső szintjéről…
A sikondai első nap emlékezetes maradt. Ekkor láttunk életünkben nagyvárosi gyerekként bidét, Zánkán pedig a hőfok szabályozós vasalóval ismerkedtünk meg. Abban az időben még a legtöbb helyen hagyományos, jó nehezet használtak.
Csillebércen első nap 3 cm vastag téli szalámit, Pick – szalámit kaptunk akkor, amikor a boltban még véletlenül sem lehetett látni, és egy rúd fél fizetésbe került.
Az igazi élményt azonban mégsem ezek a kőtáborok adták, hanem a sátrasak.
Ha eső esett, akkor azért, mert esetleg beázott. Ha sütött a nap, akkor azért, mert majd meggyulladtunk délben odabent a csendes pihenő alatt – de azért is felhúztuk a cipzárat.
Éjszaka minden neszre felriadtunk, aztán ijesztgettük a többi velünk alvót, hogy éppen mi történhet kint. Jön a medve, vagy ordítanak a farkasok… 🙂 És épp ettől szállt el félelmünk.
Az se semmi volt, mikor egyszer elmosta az egész tábort az eső, és olyan hatalmas sár volt, hogy nem lehetett gyalogosan normálisan közlekedni. Ömlött lefele a víz a zempléni völgybe, minden csupa csatak volt, bokáig süllyedtél a szutyokban. Úgyhogy a tűzoltók jöttek, és ők vittek ki minden táborlakót egyenként, ölben.
El tudod képzelni milyen élmény ez egy gyereknek. Eleve a dagonyászás, utána pedig az ölben, háton utazás, a szállító pedig egy teljes felszerelt tűzoltó, sisakkal, mindennel?
Az a bizonyos reggeli szemle, amikor illett normálisan felöltözve, legalább a hajat megkaparva sorban állni, és végighallgatni az ifivezetők jelentését. Hót álmosan, ásítozva, de próbáltál valahogy kinézni.
Ha sátortáborban nyaraltál, akkor tudod, hogy ilyenkor a diákok is kiveszik a részüket az ellátásból. Ha kell, vízért, mennek, ha kell – kenyérét. Mossák, tisztítják a krumplit, szedik a málnát az erdei bokorról a süteményhez, vagy akárcsak az elején ők is fújják a matracokat kifulladásig… És milyen jó móka volt elszürkült arccal dülöngélni 2-3 gumimatrac szájjal való felfújása után…
Az ilyen táboroknál a legnagyobb gond az innivaló biztosítása. Akkoriban még nem volt ásványvíz, forrás meg nem mindenütt van, vezetékes víz a pusztán azért – valljuk be – ritkán található, úgyhogy a vizet fel kellett forralni, és ha már felforralták, teát készítettek belőle. Abból aztán kondérszámra fogyott minden nap. Szerintem sokan gondolják úgy, hogy olyan finom teát életükben nem ittak, mint egy ilyen nyaralás alkalmával… Hisz egész nap kint voltunk a szabadba, ha vasszöget adtak volna kaja helyett azt is megettük volna, és bármit megittunk volna.
A közös étkezések, rendben, az asztalnál. Ha kell repeta, ha nem eszel, megtanulod, hogy éhen maradsz. Majd másnap falni fogod a kaját. Az evéshez hozzá kellett készülődni, kimosakodni a délelőtti koszból, megfésülködni, rendesen asztalhoz ülni. A délelőtt amúgy sokszor mosással telt, itt jöhettünk rá, hogy anyánknak azért nem lehet olyan könnyű dolga, ha tisztán akar bennünket tartani.
Általában minden délben egy kis csendespihenő, aztán jöhetett a móka tovább. Este tábortűz, vihogás, éneklés, játék. És az éjszakai túra, sokszor több tíz kilométerrel. Valamikor hajnalban visszaérés, egy kis alvás, aztán kezdődött minden elölről. És mikor hazaérték nem győztél mesélni az élményekről otthon.
És végül itt van Zánkáról egy kis emlék. Még a megnyitás évéből – 1975-ből. De nem ekkor vették birtokba az úttörők, hanem már egy évvel korábban is volt nyaraltatás, csak akkor még az épületek egy részében, és még – bár fel volt szerelve a radiátor – de téliesítve nem volt a tábor.
Egy szobában 6 ágy, mindenkinek külön-külön heverő, szekrény. Túrák, vitorlázás, kirándulás, őrség, külföldi gyerekek. Bohóckodás, kétszer kajáért állás…
Finom volt az étel mindig, de amikor a vége fele jöttek a tévések egy vasárnap, akkor az egyszer háromfogásos ebédet kaptunk. Első, második, és utána somlói galuska. Akkor mindenki a somlóit ette meg először…
Úgyhogy mondhat bárki amit akar, de ezek a táborok jók, érdekesek voltak, és tényleg értünk voltak. Maradandó élményt nyújtottak – és ez a lényeg.
