Mert, hogy vizes lett az biztos.
Ugyanis a régi lakásokban még természetes fűtés volt, a fatüzelés, széntüzelés meg párával jár – főleg, hogy nyilván főztek is, és egész nap a sparheltben, vagy sparhelten melegedett a víz is – szükség esetére.
Akkoriban a konyhák legtöbbször csak ajtón keresztül szellőztek, páraelszívó pedig nem volt…
Így aztán gyakran előfordult, hogy a fali sótartóban lévő só annyi vizet vett fel, hogy szinte formálhatóvá vált, telítődött nedvességgel.
Márpedig ha vizes volt, akkor sózni sem lehetett vele.
Mit csinált ilyenkor a gazdasszony?
Rizst rakott bele.
Megfogott egy marék rizst, és belekeverte a sótartóba.
Az egy nap alatt rendbetette.
Utána ugyanúgy használható volt, mint addig, hisz ha az ételbe belekerült egy-egy rizsszem, semmi baja nem lett.
Ezt a tulajdonságát használták fel a sónak akkor is, amikor nagyon nedves volt a lakás levegője.
Kiraktak tányérban egy jó adag sót, és az magába szívta a fölösleget.
