Nagy eséllyel megették.
Régen a 2-3 napos kenyér még ehető volt. Nem penészedett, nem morzsálódott már másnap, szeletelni lehetett.
A hatvanas-hetvenes években még nem volt szeletelt kenyér, de nem is kellett volna.
Akkoriban mi a város legjobb pékségébe jártunk a Nyíl utcára. Nem csak mi, a fél város odajárt.
Főleg hétvége környékén hatalmas sor kígyózott az üzem előtt.
Nem azért, mert hiány lett volna kenyérből. Nem.
Mindenki tudta, hogy ott a legjobb, és aki tehette, s volt ideje oda ment megvenni a heti kenyeret.
Lehetett kapni két kilósat, és három kilósat. Simát, és teflonosat. Ez utóbbi valami fantasztikus volt.
Ha valakinek egy kiló kellett, akkor elvágták a kétkilóst, de reggelente akár szeleteltek is.
A szeletelt kenyér nagyon finom volt. Kézzel vágták. Mármint kézzel és késsel.
Hétvégén három soros sorban álltunk, nyugodtan, békésen. Sokszor még a kaput is kinyitották, és ott is árulták a kenyeret nagy fém, kerekes kosárból.
Haza fele aztán ment a dézsmálás. Belecsipegetve a durcájába…
Ez a kenyér másnap, harmadnap is jó volt. Ha összenyomtad, akkor visszaugrott. Rugalmas volt a belseje, ha megkented vajjal még melegen magába szívta. És isteni illata volt.
Nem volt olyan, hogy eldobjunk belőle. Ha véletlen leesett a héja, még azt is felszedték, lefújták, és megették.
Én gyerekként valahogy nem szerettem a héját. Az alsóra így felmentést kaptam, de a felső héját meg kellett ennem, nem pocsékolhattam.
Az alsót meg szépen összegyűjtötték, kiszárították. És mikor összejött egy adag, akkor ledaráltuk diódarálón. Ebből lett a zsemlemorzsa.
Friss kenyeret csak akkor vettünk, mikor már nagyon fogyóban volt. Látszott, hogy másnap már az utolsó falatnak is annyi lesz.
Ilyenkor ki lett adva az ukáz, hogy holnap menni kell kenyérért délután….
