Régen is megfájdult itt-ott – elég volt egy rossz mozdulat, és már reccsent, roppant, és sokszor úgy maradt az ember.
Orvoshoz nem szaladhatott minden pillanatban, sokszor anyagilag nem tehette meg, máskor jó pár kilométeres gyaloglással érhette volna el. És volt olyan is, amikor egyszerűen nem foglalkoztak ilyesmivel, amit csak lehetett házilag oldottak meg.
Ilyen volt a derékfájás is.
Ha az „embernek” fájdult meg a dereka, akkor az asszony, ha az asszonynak roppant meg a dereka, akkor meg az „ember” dögönyözte meg.
A taposást pedig ha volt nagyobbacska, 10 év alatti gyerek – akkor arra bízták.
A dögönyözés – a hát izmainak átlazítása volt, jó alaposan megnyomkodták, tenyér élével, ököllel módszeresen végigdolgozták. Végig csipkedték, markolászták. Az volt a jó, minél jobban érezte a munkát a fájós derekú „embertárs”. Minél jobban jajgatott, annál jobb lett a hatás – tartották. A fájós derekú is biztatta a másikat, hogy dolgozzon erősebben.
Taposásnál pedig a deréktól kezdve, a derékra merőlegesen állva végig tipegett, apró oldallépésekkel végigsétált a gyermek – sokszor akár asszony is – a fájós háton, a gerinc vonalában.
Oda-vissza-oda-vissza kellett menni, ilyenkor legtöbbször a gyerek félt, hogy valami baj lesz, esetleg rosszul lép.
Biztos volt olyan, amikor működött a gyógymód, emlékeim szerint hol igen, hol nem. De ha két nap múlva javult, akkor is a dögönyözésre, taposásra fogták, hogy jól alakult….
És volt még egy dolog, ami majd minden családnál megtalálható volt, egy öröklött, házi recept szerint összeállított kencefice, amit a gyógyszertárban állítottak össze. Egy biztos, hogy egyik legfontosabb alkotóeleme a szalmiákszesz volt. Belengte a szobát reggelente, rátelepedett, szinte érezte a fájós derekú, hogy „ez biztos hatni fog…”
Ha valakinek valami tartós fájdalma volt, akkor ezzel kenegette magát közvetlenül felkelés után.
