Régen még lőni is megtanították az iskolásokat…
Az, hogy „megtanították”, az persze enyhe túlzás, de volt a kezünkben légpuska, céloztunk is valamerre, ha nem is oda, és úgy, ahová kellett…
Nálunk, az iskolában nem igazán foglalkoztak vele, hogy tágítsák a fejünket ilyen téren.
Évente egyszer volt egy akadályverseny, amit sokszor a helyi MHSZ-pályán rendeztek meg, jó nagy volt, lőtérrel, volt egy átjáró a helyi focicsapat stadionjába, pályájára, így tökéletes volt ilyen rendezvény lebonyolítására.
A két pályát körbe kellett futni kétszer-kétszer, közben rettenetesen nehéz feladatokat kellett megoldani, mint például tájékozódás iránytűvel…
Érdekes, hogy a város egyik legjobb iskolájában a nebulók 95 százalékának ez a feladat ákombákomnak bizonyult.
Mikor aztán jól kifutottuk, vánszorogtuk magunkat, és minden feladatot úgy, ahogy… de megoldottunk, jött a nap fénypontja, a lövészet.
Fogalmunk sem volt az egészről.
Annyit tudtunk róla, hogy van a céltábla, vagy lőlap, annak a közepén van fekete rész, jó lenne, ha abba találnánk bele.
De saját tudásunkat ismerve – tökéletesen elégedettek lettünk volna azzal is, ha a lőlap külső fehér részét sikerült volna valahogy eltalálni.
De nem ment.
Emlékszem, még menetben beszéltük, hogy vinni kéne szeget magunkkal, aztán mikor mindenki érte megy a maga lőlapjáért, akkor észrevétlenül lyukasztani kéne rajta párat.
Mert hát ugye attól, hogy nem tudtunk lőni, azért még verseny volt az osztályok között, nem volt mindegy milyen eredménnyel végzünk…
Ám nem vittünk, úgyhogy nem okoztunk meglepetést, elkönyvelték, hogy semmit sem fejlődtünk egy év alatt.
Amúgy a Honvédelmi nap környékén is volt lövészet, csak akkor bent az iskolában, nekünk nem tanteremben, hanem a tornacsarnokban.
No, nem azért, hogy messzebbről próbálkozzunk, emlékeim szerint sokat mondok, ha 5 méterre álltunk a céltól, de egyszerűen képtelenek voltunk beletalálni.
Nem csak én, senki.
Ha véletlenül kilyukadt egy papír, akkor az azért, mert sikerült mellélőni, és a másikét találni el.
Ennek egyetlen prózai oka volt, a kutya nem magyarázta el normálisan, hogy mit kell csinálni.
Annyit mondtak, hogy megfogod, megtöltöd, figyeld a kakast, a céltábla alá kell célozni.
De hogy mennyire, meg hogyan,- senki, de senki
nem magyarázta el normálisan.
A kakas tetejét a cél közepe alá, vagy a lap aljának közepéhez, vagy hová…?
Próbáltuk egymás közt tisztázni a dolgot, de mindannyian egyformán „jók” voltunk lövészetből, egy valaki mondta, hogy lehet hogy a fegyverek rosszak, ez elég is volt, belenyugodtunk…
Emlékszem, összesen 2-szer volt találatom 4 év alatt.
Egyszer, mikor véletlenül az iskolában eltaláltam majdnem középen a célkeresztet, máig sem tudom hogyan, a másik pedig kint a pályán, valaki véletlenül az enyémbe lőtt.
Biztos, hogy nem én voltam – láttam, mikor kilyukadt, viszont én nem lőttem akkor…
Mindenesetre hálás voltam akkor az „illetékesnek”…
Bulinak vettük, egyfajta szórakozásnak, aminek igazából semmi értelme nincs, de ha egyszer csinálni kell, akkor csinálni kell.
Megtesszük, legyenek boldogak… 🙂
Addig sem kellett a padban ülni…
És persze olyanok is voltak köztünk, akiknek kifejezetten tetszett a dolog, és ott indult el sportlövő „karrierjük”…
Fotó: Fortepan.hu/MHSZ
