Persze manapság is sokan vannak, akik időt áldoznak egy-egy mese erejéig, de sajnos jóval többen, akik úgy gondolják, hogy jó a gyereknek ha bekapcsolom a tévét, vagy úgyis megy egész nap a gép, aztán nézzen amit akar. Akkor is új szavakat hall, fejlődik.
Persze régen a nagyik jobban ráértek.
Egyrészt sokan már idősebbek voltak, nem dolgoztak.
Ha nem is voltak idősebbek, és fiatal korukban dolgoztak is – de jóval korábban mehettek nyugdíjba.
A lényeg, hogy általában otthon voltak, és valamikor az ötvenes-hatvanas években még több volt a nagy csaalád, amikor együtt élt a nagyi, sokszor a dédi is, ott voltak a gyerekek, az unokák.
Így aztán hol ez, hol az foglalkozott a pöttöm siserehaddal, és beszélgettek, meg játszottak.
Meg dolgoztak valamit, közben meg beszélgettek. Az esti diótörések, kukorica morzsolások idején is ment a mese, meg játék – szóban.
Mikor meg nem volt munka, akkor csak úgy…
Én például a Nagyival játszottam boltosat, meg királylányosat. A boltos játék annyira felfejlődött, hogy apu csinált hozzá pultokat is, persze kicsit, de ki lehetett rakni úgy az árut, mint a boltban. Egy kis cukor, egy kis liszt, meg szappan… Olyan volt, mint a valóságban. Ott tanultam meg, hogy kell viselkedni a boltban, mit kell mondani, ha valamit venni akarok, mert nem megy az csak úgy, kútfőből.
Olyankor persze mesélt a Nagyi sokat az ő idejéből. Hová jártak kenyérért, tejért, hogy volt Debrecenben egy olasz szalámigyáros, ahol olyan nyomott, ezért olcsó szalámikat lehetett venni, és a hatvanas évekbeli téliszalámi közelében sem volt annak.
Amúgy ez minden korosztállyal így van, a régi jobb. Ezt már gyerekkoromban megállapítottam, hisz anyuék is sokszor hangoztatták, hogy a csoki, vagy a cukorka régen mennyivel másabb volt, finomabb.
Az este is a meséről szólt.
Még nem volt televízió, a rádióban hallgattam végig a mesét, ami elég hosszú volt, már a zenéje is félig – meddig altató volt. Aztán meg ment a beszélgetés.
Mama sosem olvasott mesét, hanem beszélt. Beszélt a gyerekkoráról, a lánykoráról, apuról, mikor kicsi volt.
Meg mondott kitalált meséket. Amiket csak úgy elkezdett, aztán ketten folytattuk.
Ez folyt addig, amíg vagy elaludtam, vagy pedig anyuék megérkeztek a munkából.
Apu és anyu – ők meséskönyvből olvastak fel, meg verset mondtak, megtanultam.
Anyu a Kisgyermekek nagy mesekönyvét vette elő minden este, de volt sok – csak ezt szerettem.
A külseje miatt, meg volt benne pár színes kép is. Királylányról, meg manókról, meg hercegekről…
Aztán mikor vége lett a mesének – még átbeszéltük. Elmondtam mi történt, meg hogy gondolom.
Mikor verset mondtak ugyanez volt – utána kitárgyaltuk. A lényeg az volt, hogy beszéljek, és elmondjam mit hallottam.
Ha ma is otthon mesélnének és beszélgetnének – nem csak úgy, hanem néha mélyebb dolgokról – akkor nagy eséllyel nem lenne később gond a szövegértéssel. Mert sajnos sok gyerek (és felnőtt is) nem igazán áll mesterfokon benne.
Meg – úgy általában fontos lenne.
Azok a gyerekek, akiknek mondókát mondanak, énekelnek, mesélnek, és ezekről beszélgetnek is – később jobban teljesítenek. És ez tény. Meg az is, hogy olvasni fognak, és azt érteni is…
