Kicsi az esély, ha csak nem benne élsz, minden nap mozgatod magad.
A régieknek nem kellett konditerem, nem kellett edzés, meg volt a mindennapi mozgás…
A mezőgazdasági munkából nem volt nyugdíjba menetel. Az gyerekkortól egészen aggastyán korig csinálta az ember.
Nem feltétlen azért, mert szerette.
Egyszerűen kellett.
Mondogatták is: Addig élünk, míg dolgozunk. A munka éltet… – és tényleg így volt.
És a mezőgazdasági munka nem annyiból állt, hogy elkapálgatott az ember jó fél nap.
Előtte otthon el kellett rendezni az állatokat, aztán kimenni a földre. Volt, hogy biciklivel, akinek volt – szekérrel, de bizony a legtöbb szegény ember gyalog tette meg az utat oda, és vissza.
Nyáron legtöbbször mezítláb jártak. Nem azért, mert nem volt cipő. Óvatoskodni kellett vele, nem cserélgették évente, félévente. Csak akkor vették fel, ha orvoshoz, városba mentek, vagy esküvő, temetés volt, no és persze a templomba.
Kivittek egy kis elemózsiát, egy üveg borocskát, amit leraktak valahová a hűvösbe, aztán egy sor megkapálása után ittak pár kortyot belőle. Inkább szomjúságra volt jó, hisz a munka kivitte belőlük a „hatást”.
Aztán mikor meg volt a napi eltervezett adag, jött az indulás haza.
Aztán otthon még a ház körüli munka. Egy kis kukoricamorzsolás, vagy csak összekészíteni a takarmányt a tehénnek, a disznónak megcsinálni a moslékot, aztán az etetés…
És ha már végeztek mindennel jöhetett a vacsora, utána pedig a megérdemelt pihenés. Jó korán, nem volt éjszakába nyúló traccsolás.
Egyrészt elég volt a napi munka, másrészt másnap minden kezdődött elölről…
Hiába fájt a derék, hiába fájt a láb, a földet meg kellett művelni, az állatot el kellett látni. Szégyen lett volna embert hívni rá. Így aztán amíg bírták – csinálták.
Minden nap – egy életen át.
