És a szomszéd gyerekekre is. És arra is – együtt milyen csínyeket követtetek el…
Érdekes, hogy valahogy ezt nem felejti el az ember.
Még a bölcsődei csoporttársak neve is beugrik, ha éppen kezembe kerül a „tablóképünk”. Az óvodai csoporttársaké meg végképp.
Érdekes azért, hogy a tíz évvel ezelőtti szomszédok neve nehezen jut eszedbe, de a harminc-negyven-ötven év előtti szomszéd gyerekeket végig sorolod álmodból felkelve.
Kicsi korban először még persze a szülők választanak barátot, de érdekes módon attól még ez működni szokott. A kisebbnek azért jó, mert már „nagylánnyal”, vagy „nagyfiúval játszhat, a nagyobbiknak meg azért tetszik az egész, mert lesz így az okosabb, a nagyobb, és ügyesebb is.
Régen sok helyen még az utcára se kellett kimenni, ha szomszédolni akartak a gyerkőcök. Csak a két telek közötti kiskapun kellett átszaladni, és már mehetett is a játék.
Szem előtt voltak – igazán rossz dolgot nem tudtak csinálni, de nem is óvták őket minden kis széltől. A kislányok akkor is inkább babáztak, ha volt labda labdáztak, régen imádták a gyerekek a jójót, le fel rángatták, le fel pörgött a zsinóron. Ezt még venni sem kellett, két nagyobb gombot hátulról összeöltve, közé madzagot feltekerve olyan játékot tudtak összehozni, amit órák hosszat lehetett nyüstölni. Aztán játszottak csutkababával, vagy ha volt igazi azzal, kineveztek neki babaágyat, szekrényt, asztalt. De ha volt fiú is köztük, akkor jöhetett a papás mamás, ami tulajdonképpen arra ment ki, hogy eljátsszák a négy fal között történteket. Hogy beszélgetnek, hogy élnek a szülei. A fiúk úgy viselkedtek ilyenkor mint az apjuk, a lányok meg mint az apjuk.
Ez persze nem mindig volt jó, mert sok olyan titkot elárult, amit addig más nem tudhatott.
De mi, gyerekek élveztük, közben sokszor a felnőttek körül sündörögtek, fecserésztek, segítettek. A fiúk pedig a fantáziájukra hagyatkoztak. Játszottak, akár egy faággal is órákig el tudtak kardozni, ment persze már a foci is,legtöbbször rongylabdából, vagy bármivel – ami rúgható volt.
És voltak olyan szerencsés alkalmak, amikor egyedül lehettünk, senki sem pásztorolt, mert nem volt ilyesmire idő.
Na, ilyenkor mentek a csínytevések, a hülyeségek, ekkor próbáltuk ki azt, hogy miért nem szabad ezt, vagy azt.
Mert az biztos: az a legcsábítóbb, amit már jó előre megtiltottak.
Aztán ha megéheztünkk, akkor jöttek a közös étkezések. Kint egy kisasztalnál, vagy épp a hokedlin „megterítettek” a lurkóknak ilyenkor megették azt is, amit egyébként nem szoktak, mert szomszédban, vagy barátnál enni az más. Ott nem mondhatja, hogy nem kell, meg nem szereti. Sőt – szomszédnál enni: az a legfinomabb…
Jó volt versenyezni, ki eszi meg hamarább…
