Aztán arról hallottál: ahogy esni kezdett a hó egyből takarították?
És nem csak ám az intézményeknél, hanem a magánházaknál is…
Hogy miért?
Mert égés lett volna, ha nem.
Meg persze büntetés is járt érte, de az lett volna a nagyobb baj, hogy a szomszédok is úgy néztek volna az emberre, hogy egy nemtörődöm, lusta alak, aki csak saját magával foglalkozik, mások meg úgy kínlódnak, ahogy akarnak.
Ha bemondta a rádió, hogy ónos eső várható, mindenki tudta, hogy a legjobb lesz salakkal csúszás mentesíteni a ház előtt.
Az jó érdes, ilyenkor a legjobb.
Hogy koszos lesz tőle a cipő?
Na bumm.
Mi a rosszabb a koszos cipő, vagy a lábtörés?
Úgyhogy ha volt otthon épp valaki, akkor az felszórta mindenütt.
Nem volt számára sem csúszásveszély, hisz maga előtt lapátolta ki a vödörből az anyagot.
Sőt, ha a szomszéd nem volt otthon, akkor még az ő területére is jutott – hisz tudták, ellenkező esetben megteszi helyettünk. S mikor hazaért szomszéd pajtás… megköszönte, mert ez is evidens volt.
Akkor is voltak felelőtlen emberek, de valahogy ritkábban fordult elő, hogy jég maradjon tartósan az utcafronton.
Hát még olyan, hogy ősszel letapadjon a nedves falevél, a hó is ráessen, letapadjon, jeges legyen, tavasszal meg olvadozzon, és jó csúszós legyen…
Ilyen akkoriban nem volt – már csak presztízsből sem – hogy jön az ki, hogy mások képesek figyelni, rendet tenni, hogy ne legyen baj, én meg nem…
Aztán meg jöttek a közterületesek, szépen végigbattyogtak az utcákon, és ha gond volt, akkor abból büntetés lett.
