Mint minden vasárnap, azon a reggelen is meglátogattam a fiamat, Balázst, és a menyemet, Annát. Korán keltem, hogy legyen időm játszani az unokámmal, Danival, aki hajnali hatkor már kipattan az ágyból. Nyolc órára már becsöngettem hozzájuk a szokásos kis csomagjaimmal: egy kis édesség, egy játék Daninak, és valami apróság Annának. Álmosan nyitott ajtót, megköszönte az ajándékokat, és kávéra hívott. Dani pizsamában szaladt elém, kiabálva:
– Nagyi, nagyi, nézd meg, mit építettem tegnap!
Természetesen azonnal bementünk a szobájába, ahol az új játékait mutogatta, és büszkén ecsetelte, hogy mit szeretne majd legközelebb. Minden olyan volt, mint máskor, nyugodt és kellemes. Legalábbis egy darabig.
Amikor kimentem a gyerekszobából, hogy kezet mossak, furcsa zajokra lettem figyelmes a konyha felől. Anna és Balázs halkan beszélgettek, de a menyem hangja ingerültnek tűnt. Megálltam az ajtó előtt, mert nem akartam illetlenül belesétálni a beszélgetésükbe. És ekkor hallottam:
– Nem bírom tovább, Balázs! – suttogta Anna, de a hangjában ott volt az elégedetlenség. – Mondd meg végre anyukádnak, hogy ez így nem megy. Vasárnap reggel az egyetlen szabadnapunk, és már hajnalban itt van. Fáradtak vagyunk! Nem lehet ezt egyszerűen megértetni vele?
Balázs csak halkan válaszolt valamit, amit már nem értettem tisztán. Anna eközben csapkodott a konyhában, a szekrényajtók és az edények zaja minden szavát aláhúzta. Ott álltam a fürdőszobaajtónál, és hirtelen úgy éreztem, mintha valaki arcul csapott volna.
Egész eddig azt hittem, hogy örülnek, amikor meglátogatom őket. Dani mindig boldogan rohan elém, és Balázs is szívesen beszélget velem. Soha nem akartam a terhükre lenni. Épp ellenkezőleg, próbálok segíteni, amiben csak tudok. Aznap azonban már semmi nem volt a régi.
Mosolyogva tértem vissza Danihoz, mintha semmit sem hallottam volna, és folytattuk a játékot. Anna ugyanúgy kedves volt velem, mint máskor, Balázs sem szólt egyetlen szót sem arról, hogy zavaró lenne a jelenlétem. De belül minden megváltozott. Hazafelé menet csak azon járt az eszem, hogy vajon mit rontottam el.
Mit tegyek most?
Azóta nem találom a helyem. Úgy érzem, mintha láthatatlan falak emelkedtek volna közénk. Vajon tényleg zavarom őket? Hagyjak fel a vasárnapi látogatásokkal? Vagy próbáljam meg szóba hozni ezt Balázzsal? Nem akarom, hogy Anna úgy érezze, versengenem kell vele a családja figyelméért, de azt sem szeretném, ha Dani megsínylené, hogy kevesebbet lát.
Ha valakinek van hasonló tapasztalata, vagy tanácsa, kérem, ossza meg velem. Nem szeretném, ha a családunkban feszültség maradna, de nem tudom, hogyan lépjek tovább.
