Manapság ha játék közben megéhezik a gyerek, a reklám szerint tejszeletet, esetleg Rudit illik neki adni…
Annak idején kevesebbel is beértük – amikor éhesek lettünk a nagy, udvari hancúrozásban, nem sokat bíbelődtek az energia utánpótlással.
Bement a gyerkőc a játékból, szerencsés esetben megmosta a kezét, kent egy jókora zsíros deszkát, vagy megette úgy, ahogy volt, vagy megszórta még cukorral rendesen, kicsit rálapogatta, hogy ne szóródjon le, ne essen le belőle egy szem sem – aztán pedig jóízűen betömte.
Volt a kevésbé sem elborzasztóbb – mai szemmel – másik lehetőség, amikor nem zsír került a kenyérre, hanem hirtelen belemártotta a kis tekergő egy kis vízbe a jó vastagon levágott kenyeret, aztán erre került a vastag cukorréteg. Ezekre – a vízre, vagy zsírra – azért volt szükség, hogy a cukor ne peregjen le, és persze könnyebb legyen lenyelni.
De ekkoriban ott volt a vajas- vagy zsíros-Delikátos kenyér, vagy a vajas-mustáros, zsíros-mustáros kenyér, sőt abban az időben még a mustárt is megeszegette egy gyerek a tubusból. Mert, hogy finom volt.
Meg a vajas-mézes, vajas-lekváros? Örök kedvenceim.
Sok – mai szemmel nézve – hajmeresztő dolgon élt a gyerekek nagyjából fele, akiket a szülők engedtek lényegesen szabadabban mozogni a lakásban, házban, mint a maiakat.
Te gyerekkorodban kóstoltad valamelyiket? Vagy volt valami más nyalánkság a tarsolyodban? Én például a vajas-lekváros kenyérért voltam oda, ami abban a korban még nem volt annyira elfogadott…
Fotó: Pinterest Forrás