És ritkán csentek el belőle…
A hetvenes években még nagyban ment az önkiszolgáló rendszer, faluhelyen még a nyolcvanas években is.
A városokban már a hetvenes évek környékén is berzenkedett sok lakos, hogy egészségtelen az effajta lepakolás, hisz mégis csak a kipufogó, a füst, a szél, a por, meg minden. Meg amúgy is összetúrják, koszos kézzel belenyúlnak, Odarakják a kifli, vagy tej mellé a pénzt, amit ugye mindenki összefog.
Végül is volt benne valami.
Persze akkor is voltak rosszcsontok, és ingyenélők is, akik nem fizettek a tejért, kifliért, zsemléért. De a nagy többség presztizst csinált belőle, hogy igenis kiszámolja a vételárat, és a láda egyik sarkába beteszi.
A hatvanas évek végén, hetvenes évek elején megjelent a Túró Rudi – ezt már kicsit védettebb helyre rakták a szállítók – általában két láda közé. De nem volt elzárva, ha valaki elkezdett volna jobban bogarászni a ládákban – megtalálja.
De hülyén jött volna ki, ha oda nem illő ember elkezd pakolni. Akkoriban egy arra járó emberke simán megkérdezte volna, hogy „Mire fel?”
Ha el is vitt belőle valaki, az kutyafuttában tette, és nem szatyorszámra. Nyilván – gondolom – ez a bolt vesztesége lett.
De mivel e miatt nem keltek hamarabb, hogy a szállítóktól személyesen vegyék át az aznapi pékárút és tejet – úgy néz ki: nagy veszteségük nem lehetett.
Debrecenben volt olyan üzlet, ahol a napi cukrász sütemény is így érkezett. Nagy, alumínium ládában jó pár darab egyszerre. És hosszú ideig senkinek eszébe nem jutott volna, hogy elvegyenek belőle – netán a ládával együtt meglovasítsák. Ott maradt nyitásig, békésen megvárta „gazdáit”.
Aztán valamikor a nyolcvanas években már olyan is előfordult, hogy a süteményes láda az áruval együtt nyomtalanul eltűnt….
