Amikor a fiam tavaly összeköltözött a barátnőjével, azt hittem, új és szép időszak jön az életében.
Tíz percre laktak tőlünk, és már előre láttam a spontán hétvégi beugrásokat, a közös vacsorákat, és ugyanazt a közelséget, ami addig is összekötött minket. A valóság másképp alakult.
Hetek teltek el úgy, hogy nem jött át, nem hívott, még egy rövid üzenetet sem írt. Vártam, hogy megszólaljon a csengő, vagy felvillanjon a telefonom a nevével, de a csend csak nőtt, hónapokká nyúlt.
Minél többször kerestem, annál inkább úgy éreztem, mintha a szeretetem a semmibe tűnne. Közben azon gondolkodtam, emlékszik-e mindarra, amit érte tettem.
Próbáltam apróságokkal támogatni. Küldtem pénzt, amikor úgy sejtettem, hogy szüksége lehet rá, remélve, hogy ezzel könnyítek rajta.
A leveleim ott maradtak olvasatlanul, a hívásaimra nem reagált.
Minden egyes néma csörgés kicsi szúrás volt, és lassan megtanított rá, hogy a törődésem nem talál utat vissza.
Ami igazán fájt, nem a távolság volt. Sokkal inkább az, hogy a kötődés, amit őriztem, talán csak nekem számított.
Aztán múlt héten, sok sikertelen próbálkozás után, végre felvette. Egy pillanatra megkönnyebbültem, de a hangja hideg volt, sietős, kissé elutasító.
Azt mondta, túl elfoglalt, és ne hívogassam ilyen gyakran. Ezek a szavak mélyebbre vágtak, mint gondoltam.
Olyan volt, mintha egy ajtó becsukódott volna. Nemcsak a lakásához, hanem ahhoz a kötelékhez is, amit minden erőmmel próbáltam életben tartani. Akkor értettem meg, hogy döntenem kell a saját nyugalmamért.
Ezért abbahagytam a várakozást.
Beléptem egy könyvklubba, önkénteskedni kezdtem, és olyan emberek közé mentem, akik örülnek, ha ott vagyok. A hiány fájdalma még megvan, de adott valami fontosat. A szeretetnek kétirányúnak kell lennie.
Néha a legkíméletesebb lépés saját magunk felé az, ha nem rohanunk azok után, akik nem jönnek felénk félúton. Inkább időt és energiát adunk olyan kapcsolatoknak és elfoglaltságoknak, amelyek melegséget és tartalmat hoznak vissza az életünkbe.
