Huszonhét éves vagyok, és a szerelemben eddig még sosem volt szerencsém. Ha valaki végignézné a szerelmi életemet, csak tiszavirág-életű kapcsolatokat és udvarias, felejthető búcsúkat látna – néhány hét üzenetváltás, ami aztán elhal, pár randi, ami nem vezet sehova, vagy épp a harmadik találkozó környékén felszívódó partnerek. Szóval, amikor pár hete összeakadtam Edinával egy társkereső appon, és szinte azonnal egy hullámhosszra kerültünk, szinte hihetetlennek tűnt. Azt hittem, a sors végre nekem is lapot osztott.
A beszélgetés már a legelső üzenettől kezdve magától gördült. Ugyanazokon a bugyuta dolgokon nevettünk. Késő éjszakába nyúlóan meséltünk egymásnak történeteket – tudják, olyanokat, amikor az ember egyszer csak felnéz, és észreveszi, hogy két óra repült el egyetlen szempillantás alatt. Életemben először nem éreztem azt, hogy görcsösen meg akarok felelni, vagy egy olyan szerepet játszom, ami talán jobban tetszik egy idegennek.
Pár őszintén fantasztikus randi után megkérdeztem tőle, hogy lenne-e a barátnőm. Az a megszokott, megnyerő mosoly villant az arcán, és habozás nélkül igent mondott. Ebben a pillanatban vetette fel, hogy itt lenne az ideje megismernem a családját.
Akkor ezt nagyon jó jelnek vettem. Úgy gondoltam, ha valaki ilyen hamar bemutat a hozzátartozóinak, az komoly szándékot jelent. Őszinteséget, egy igazi lépést előre a sok zsákutca után. A találkozó előtti napokban többször is megjegyezte – szinte mellékesen –, hogy mindenkit nagyon lenyűgözne, ha én állnám a vacsorát. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. Azt hittem, a szüleiről van szó, esetleg a testvéreiről; egy egyszerű, kicsit talán feszélyezett első közös étkezésről, ahol mindenki próbálja a legjobb formáját hozni. Néhány plusz fogás kifizetése csekély, teljesen észszerű árnak tűnt azért, hogy jó benyomást tegyek a számára fontos emberekre.
Jobban oda kellett volna figyelnem arra, hányszor hozta fel ezt a témát.
A hosszú asztal
Amikor megérkeztünk a budai étterembe, a gyomrom már azelőtt görcsbe rándult, hogy a pultig jutottunk volna. Edina egész népes rokonsága ott ült már egy hatalmas, hosszú asztalnál, ami szinte az egész különtermet elfoglalta. Unokatestvérek, akikről egyetlen szót sem hallottam korábban. Egy nagynéni. Egy nagybácsi. Egy tucatnyi arc, akikről fogalmam sem volt, kicsodák, és akik mind egyszerre fordultak felém, mintha elkéstem volna a saját meghallgatásomról.
Egy másodpercre megtorpantam, de aztán udvarias mosolyt erőltettem az arcomra, és határozottan rászóltam magamra: ne reagáljam túl. Ez normális. A nagycsaládok így csinálják. Csak lazítanom kell, és hagyni, hogy teljen az este.
Miközben arra vártunk, hogy végre helyet foglaljunk, egyetlen ember sem szólt hozzám közvetlenül. Senki nem kérdezett semmit. Se egy „Na és hogyan ismerkedtetek meg?”, se semmilyen hétköznapi csevely, amit elvárna az ember, ha először látja a rokona új párját. Semmi. Ott álltam a hosszú asztal szélén, és teljesen láthatatlannak éreztem magam – mintha csak egy lábakon járó pénztárca lennék, ami valahogy besétált a terembe.
Megindul a rendelés
Miután végre leültünk és kiosztották az étlapokat, végre megtört a csend. De nem úgy, ahogy reméltem.
Egymás után, mint egy dominósor, elkezdtek rendelni a jelenlévők. A legdrágább bélszínsteaket. Prémium tengeri tálakat. Olyan extra köreteket, amikről senki sem kérdezte meg az asztaltársaságot, hogy kér-e egyáltalán valaki belőlük. Poharas borok helyett egész palack prémium borokat kéregettek. Folyamatosan próbáltam elkapni Edina tekintetét az asztal túloldaláról, finoman rázva a fejemet, a nézésemmel könyörögve neki, hogy vessen véget ennek az egésznek.
De ő nem tett semmit. Csak mosolygott tovább, csepegett az unokatestvéreivel, mintha a világ legtermészetesebb dolga történne a szeme előtt.
Mire a tányérokat végre elhordták, a mellkasom teljesen összeszorult egy olyan baljós érzéstől, amit még nem tudtam pontosan megfogalmazni. Amikor a számla megérkezett a kis bőr mappában, kinyitottam, és megláttam a végösszeget.
Kerek 160 000 forint.
A vita
Edina elvárón nézett rám – pontosan úgy, ahogy arra az emberre néznek, aki egy előre megbeszélt forgatókönyvet követ. Mintha a belépésem pillanatától fogva ez lett volna az egyetlen terv. Amikor a lehető legnyugodtabb hangon kijelentettem, hogy nem fogom kifizetni az egész asztal fogyasztását, az arc kifejezése azonnal megváltozott – az enyhe meglepettségből valami sokkal élesebb, dühösebb vonás lett.
Kötötte az ebet a karóhoz. A családja teljesen némán figyelte a szóváltásunkat; a hangulat megfagyott körülöttünk, a villák a levegőben maradtak a tányérok felett.
Ebben a pillanatban hasított belém a felismerés, olyan kristálytisztán, hogy legszívesebben hangosan felnevettem volna ott helyben. Ezek az emberek nem azért jöttek ide ma este, hogy megismerjenek engem. Azért jöttek, hogy ingyen egyenek egy jót.
Ahogy a vita halk, de feszült hangnemben egyre inkább eldurvult közöttünk, a pincér elhaladt az asztalunk mellett, és egyetlen szó nélkül, észrevétlenül egy apró, összehajtott papírfecnit csúsztatott a kezembe. Vártam egy kicsit, majd az asztal alatt, ahol senki sem láthatta, szétnyitottam.
„Nem az, akinek mondja magát.”
A szívem hevesen verni kezdett a mellkasomban. Elnézést kértem, és elindultam a mosdó felé, a papírt még mindig a markomba szorítva. Odabent magamhoz intettem a felszolgálót, aki halkan, néhány másodpercenként a vendégtér felé sandítva elmesélte, hogy pontosan ezt a jelenetet már többször végignézte. Ugyanez a nő. Más-más randipartnerek, különböző férfiak, akik pontosan azon a széken ültek, ahol most én. És a végkifejlet is minden egyes alkalommal megegyezett. Mesélt a többi kolléga panaszaikról is. Olyan mintázat volt ez, amit az étterem egész személyzete már látásból felismert. Egy csendes, nem hivatalos figyelmeztető lánc alakult ki a helyen dolgozók között az idők során.
Kifizettem a saját részem a számlából, őszintén megköszöntem a pincérnek a segítséget, és a támogatásával a hátsó kijáraton keresztül kisurrantam, még mielőtt bárki észrevette volna az asztalnál, hogy eltűntem.
Egyáltalán nem éreztem bűntudatot, miközben egyedül sétáltam ki a parkolóba. Szabadnak éreztem magam – olyan módon, amire egyáltalán nem számítottam azon az estén.
Amit később találtam
Otthon letiltottam a számát, a közösségi oldalait, minden létező csatornát, ahol elérhetett volna, és azt mondtam magamnak: ez is csak egy újabb elhibázott próbálkozás volt a szerelemben, egy újabb tétel a meg nem valósult kapcsolatok hosszú listáján. Később éjszaka azonban, miközben ébren feküdtem és képtelen voltam teljesen elengedni a történteket, a kíváncsiság végül legyőzte a fáradtságot. Beírtam a nevét a keresőbe.
Amit találtam, az nem volt drámai, és jogi értelemben véve egyáltalán nem számított bűncselekménynek. De több mint elegendő volt ahhoz, hogy megerősítse mindazt, amit a pincér mondott. Régi fórumbejegyzések bukkantak fel más férfiaktól, akik kísértetiesen hasonló estéket írtak le. Figyelmeztetések lapultak a kommentek között. Ellentmondások a különböző történetekben, amiket az évek során más-más embereknek mesélt. Részletek, amik egyszerűen nem álltak össze, ha az ember egymás mellé tette őket.
Ez az egyetlen vacsora pontosan megmutatta, ki is ő valójában – olyan módon, ahogy a hetekig tartó könnyed beszélgetések és a késő éjszakai üzenetváltások sosem képesek feltárni. És a társkereső múltamban most először sikerült még azelőtt továbblépnem, hogy a dolog többe került volna nekem, mint a saját vacsorám ára és egy kellemetlen este.
