A férj és feleség már hatvan éve éltek egymás mellett – jóban, rosszban, és néha nagyon rosszban –, de mindig azt hangoztatták, hogy nincs titkuk egymás előtt. Legalábbis ezt gondolta a férj. A szekrény tetején porosodó cipődobozra sosem kérdezett rá, mert a felesége egyszer azt mondta: „Ez az én kis dolgom, drágám. Jobb, ha nem bolygatjuk.”
A férj tiszteletben tartotta, bár eleinte párszor még felpillantott a polcra, vajon mi lehet benne. Aztán teltek az évek, évtizedek, és a doboz szépen lassan a háztartás része lett, mint egy csendes családtag, akiről senki nem beszél.
Egy délután azonban a feleség letette a teáscsészét, és csendesen megszólalt:
– Azt hiszem, eljött az ideje, hogy megosszam veled a doboz titkát. Vedd le, kérlek.
A férj székre állt, leemelte a cipősdobozt, és kissé megilletődve kinyitotta. Odabent két apró, kézzel kötött baba feküdt, mellettük pedig egy vaskos boríték – benne számlálás után kiderült: 25 000 dollár.
– Édesem… ezt megmagyaráznád? – kérdezte a férj, miközben még mindig a babákat fogta, mintha valami múzeumi darabok lennének.
A feleség kissé elpirult, majd beszélni kezdett:
– Amikor összeházasodtunk, a nagymamám adott egy tanácsot. Azt mondta, ha valaha nagyon megharagszom rád, és épp csak azon gondolkodnék, hogy kiabáljak vagy veszekedjek… inkább üljek le, fogjak egy fonalat, és kössek egy babát. Így senkinek nem fáj, és a béke is megmarad.
A férj szíve megtelt meghatottsággal. Hatvan év… és csak két baba. Megszorította a felesége kezét, alig tudott beszélni:
– És a pénz… drágám? Az honnan?
A feleség gondtalan mosollyal vont vállat:
– Ó, hát az… az összes eladott babáért kaptam.
