A nyolcvanas évek közepén a kórházi főnővér még megcsodálta az ablakpárkányra lerakott Fa dezodort, kézbe vette, nézegette, szagolgatta – és megjegyezte, „isteni az illata, de túl drága”. Ez azt jelenti, hogy neki nem telt rá…
Hatalmas szám volt, mindenki akart magának, és csak kevesen juthattak hozzá.
Annak idején a szappan is nagy kincs volt. Ha szerezni tudtál belőle egyet, akkor biztos, hogy nem mosdásra, fürdéshez használtad, hanem bedugtad a szekrényedbe, és minden alkalommal, mikor kinyitottad a szekrény ajtót, büszkeség töltött el illatát érezve. Néha kivetted, hogy közelről is érezd azt a meghatározhatatlan,finom, üdítő érzést, ami csak, egyedül az Övé volt.
Azóta vásároltam én már mindenféle Fa-terméket, de az az illat tovaszállt.
Amúgy a hatvanas-hetvenes években még nem lehetett kapni boltokban Magyarországon, külföldről hozták, és itt olyan nagy kincsnek számított vásárló körökben, hogy még a zaciba is be lehetett adni. Persze ez nem volt olyan nagy szám, mivel akkoriban szinte mindent bevettek, egy kikötés volt: jó állapotban legyen.
A nyolcvanas években már időnként a drogériákba, nagyobb áruházak illatszerosztályára is érkezett, de még ekkor is rá kellett akadni – vagyis szerencse, esetleg által. És emlékeim szerint egyáltalán nem volt egy olcsó mulatság. Főleg a deo spray párja.
Úgy rémlik, hogy fizetésem nagyjából 10 százalékát fizettem a nyolcvanas évek elején érte.Úgy adták pult alól…
Ekkor még nem számított enyhén szólva mindennapinak. Sőt…
Mára – névben utódja talán az egyik legolcsóbb… De közel sem a legjobb.
