Menü Bezárás

Addig élünk, míg dolgozunk…!

– mondogatták a régi öregek.

És komolyan is gondolták, hisz ezt látták gyerekkorukban, és ezt adták tovább…  Nem azt várták, hogy vége legyen a munkának, nem is gondolkodhattak „nyugdíjazásra”, hisz a paraszti lét nem munka, hanem életforma.

Azt élni kell.

Tenni kell, amíg bír az ember. Ha pedig már nem bír, akkor jöhet a vég…  Jöhet bármi, amíg mozdulni tud az ember, addig vannak, amit meg kell tenni.

Hisz nincs olyan parasztember ha egyedül él és bármennyi idős is, hogy legalább néhány csibe, kacsa, liba, és egy két malacka ne növögessen, csipegessen az udvaron, és várja a gazdát, vagy gazdasszonyt, hogy mikor hozza már a vizet, vagy moslékot, kukoricát, vagy a mindennapos zöldet, amit ha bottal kell is hajolni, de akkor is megszednek, mert az állatnak nem lehet azt mondani, hogy „fáj a hátam, ma nem eszel…”

Meg hát milyen jó érzés az, hogy várja valaki az embert… Még ha a malac, vagy a csibe is az. „Okosabbak sok embernél ezek”…

És ha már van pár állat az udvaron, akkor persze ezt-azt vetni is kell.

Egy kis krumplit, kukoricát, ha van hely búzára akkor azt is, lucernát, hogy legyen mindig zöld…

Meg hát minek tartja az állatot az ember? – enni is kell.

Így aztán ami kell zöldség, mindent megtermel, annyit biztos, hogy neki télen elég legyen.

Muszáj, mert más nem csinálja meg helyette. Van, amire embert kell hívni, amihez szerszám kell, vagy már nehéz lenne egyedül..

De amúgy nem költ fölöslegesen.

Olyasmire nem ad ki pénzt, amit ő is elvégezhet.

Minek henyélne?

Hisz a munka, a föld, az állat az élete…