Manapság úgy vagyunk vele, hogy inkább szétveri, pedig bizony régen összehozta az embereket.
Persze akkor még nem volt olyan, hogy minden helyiségben ott díszelegjen a televízió (egy ember nézzen egyet, és rosszul legyen, ha valaki megszólal mellette), sőt – egy lakásban egyetlen egy volt. Vagy egy sem…
Sokba került, meggondolták a vásárlását.
Nem véletlen, hogy egy ideig ritkaságszámba ment, híre volt ha valaki vásárolt az utcában.
Amúgy sem voltak rosszban akkoriban az emberek.
Nem volt televízió – csak rádió, amit felhangosítva az udvaron, utcán is hallgathattál – nem volt számítógép, nem volt mobil. Egyszóval a szórakozást a beszélgetés jelentette.
Kimentek az utcára ha unatkoztak és valamelyik szomszéddal beszéltek pár percet.
Idővel át-átjártak egymáshoz ezért-azért.
Aztán mikor neszét vették, hogy a szomszéd vett televízió készüléket, akkor próbáltak még közelebb férkőzni. Hisz tudták miről van szó, otthoni mozi, így átkérezkedtek esténként.
Vittek egy kis itókát, vagy pár darab süteményt, felöltöztek rendesen – mintha vendégségbe mennének. Vitték magukkal a kis széket, sámlit – legyen hová ülni, mert arra lehetett számítani, hogy más szomszéd is lesz.
A hatvanas évek elején tévét még nem csendben néztek az emberek, hanem kitárgyalták mi történik.
Megbeszélték, hogy az Esztikének milyen jól áll ez a frizura, hogy a másik bemondó már megint hibázott, biztos levonják majd a fizetéséből. Néha, mikor túl komolyan vezették fel a tévéhíradót, akkor tartottak tőle – valami rosszat fognak bejelenteni.
Ha meccs volt, akkor együtt izgultak, ha győzött a csapat, akkor együtt örültek. Ha kikaptak – pedig szomorkodtak.
Mikor volt az első Ki mit tud? vagy a Táncdalfesztiválok, mindenkinek volt kedvence közülük, és mindenki szurkolt mindenki kedvencének, hisz ez volt a lényege az egésznek, hogy jó műsor legyen. Hogy következőre is mehessenek, beszélgethessenek.
Ilyenkor aztán általában egy kis szalonnasütést, vagy bográcsozást is tervbe vettek.
Mindenki ismert mindenkit – tudták a másikról mennyit érhet.
És ha jóban együtt voltak, akkor a bajokat is együtt vészelték át. Ha valakit bánat ért, vele szomorkodtak, s lélekben támogatták. Ha valakinek meg öröme volt – mindenkinek jobb kedve lett tőle.
Ritkaság volt az irigykedés – vagy ha volt, nem úgy mint manapság. Nem tudjuk elviselni, ha valakinek jól megy…
Aztán eltelt pár év, mindenkinek több-több lett, és már mindenki mindenből sajátot akart, jobbat, szebbet, nagyobbat mint a szomszédé.
Mára pedig ott tartunk, hogy a nevüket sem ismerjük – legalábbis a legtöbbnek.
