Elöljáróban annyit, hogy egy nyelv sosem hibás semmiért.
Ezt csak azért, mert sokan azon problémáznak, hogy jujjjj, az orosz az „kommunista” nyelv, meg ilyen, meg olyan…
A nyelvnek semmi köze a politikához…
Tanárnőnek jelentem, …., nem hiányzik senki.
Minden óra ezzel kezdődött, akár matek volt, akár rajz, vagy tesi.
Egyedül az orosznál volt teljesen más a jelentés értelemszerűen, a hetesnek oroszul kellett elmondani nagyjából ugyanezt a szöveget.
Mondtuk, mechanikusan, valójában nem is foglalkoztunk vele, hogy melyik szó mit jelent.
Még az elején elmondták, hogy így kell, hát akkor így kell.
Tavaris ucsinyelnyica, ja dakladuvaju: sto v klássze sisztnáccaty csilávék nyikto nye adszuszvujet.
Nem igazán állt össze akkoriban, hogy egyáltalán mi ez a nyelv, miért orosz, ha egyszer a szovjetek nyelve.
Néha, mikor magáról az óráról beszéltünk, sokszor kicsúszott, hogy szovjet óra is lesz. Sokszor mondtuk véletlenül, hogy szovjetek… aztán mindig ránk szóltak, hogy nem…. – oroszok.
De hát miért, ha egyszer Szovjetunió?
Na, ez volt az a kérdés, amire igazán kimerő választ sosem kaptunk.
Akkoriban utáltuk a nyelvet, mert kötelező volt.
Még az abc megtanulása rejtett némi izgalmakat, de utána az ilyen nemű, olyan nemű ragozások, miegymás…. már a hátunk közepére kellettek.
Akkoriban valójában magoltatták velünk az oroszt, helyzetekben nem gyakoroltunk, kifejezni nem tudtuk magunkat.
Mert még a helyzeteket is bemagoltatták.
Úgyhogy mára alig maradt meg belőle valami.
Néhány szó…
Ha hallok beszélni valakit – bakadozok belőle, félig-meddig értem miről van szó, de megszólalni nem tudnék, ha milliókat ígérnének, akkor sem.
Ellenben arra a mondatra, amit az orosz levelezőpajtáshoz intézett első levelembe írtam kezdőmondatként – máig pontosan emlékszem.
– Szervusz kedves ismeretlen barátom! – Zdrasztvuj, daragoj, nyeznakomij drug…
Na és persze a bemutatkozás:
Minyá závut…,
vagy a kis dalocska szövege:
Tánciválá répká szmákom,
Ávigyiszta sznovi dvorom,
Ávigyisztá ugyivjálá,
Kák Petruska tánciválá…
