A magyar gazdaságból nem a pénz hiányzik, hanem az a mechanizmus, amely a már felhalmozott megtakarításokat valódi növekedéssé tudná alakítani – hangsúlyozta Oszkó Péter a GKI konferenciáján.
A befektetési szakember rámutatott, hogy bár a magyar lakosság több mint 122 ezer milliárd forintos pénzügyi vagyon felett diszponál, ennek jelentős része csupán készpénzben, bankbetétekben vagy állampapírokban áll, és mindössze a töredéke jut el közvetlenül a vállalatokhoz, illetve a tőkepiacra.
Oszkó Péter kiemelte, hogy Magyarország lényegében ugyanazzal a kihívással szembesül, mint Európa egésze: hatalmas tőkehalmozás mellett a felhalmozott források nagy része mégsem a saját gazdaságunk fejlődését finanszírozza.
Részletesebben LENT
Ezúttal is „provokátor” szeretnék lenni – így kezdte a GKI konferenciáján tartott előadását Oszkó Péter. A befektetési szakember elmondta, sok szó esik arról, hogy másoknak mit kellene másképp csinálniuk, arról azonban jóval kevesebb, hogy nekünk magunknak milyen döntéseket kellene meghoznunk, és hová kellene irányítanunk a rendelkezésre álló tőkét. Szerinte Magyarország és az Európai Unió ebből a szempontból több ponton is hasonló problémával küzd:
jelentős mennyiségű tőkét halmozunk fel, ám azt nem fordítjuk kellő mértékben a gazdaság fejlesztésére.
A megtakarítások sok esetben máshol hasznosulnak, ezért Oszkó szerint az egyik legfontosabb kérdés éppen az, hogyan lehetne ezt a pénzt nagyobb arányban itthon, illetve Európán belül munkára fogni.
Úgy látja, az állam mozgástere ezen a területen korlátozott. Az euró bevezetésén és a költségvetési hiány alacsonyan tartásán túl szerinte kevés olyan eszköz van, amellyel közvetlenül át lehetne alakítani ezt a folyamatot. Európa ugyanakkor hatalmas pénzügyi vagyonnal rendelkezik. Oszkó Péter szerint
mintegy 10 ezer milliárd eurónyi lakossági megtakarítás halmozódott fel, miközben körülbelül 300 milliárd euró bankbetétben, illetve olyan formában áll, amely végső soron az Egyesült Államok finanszírozását segíti.
Brutális különbség az EU és az USA között
A magyar gazdaságban részben összeurópai problémák jelennek meg. Európa ugyan jelentős megtakarításokat halmoz fel, ennek a tőkének számottevő része azonban nem a kontinens gazdaságát finanszírozza, hanem külföldön hasznosul. Ez a háztartások és az intézményi befektetők pénzügyi döntéseiben egyaránt megfigyelhető – mutat rá Oszkó Péter.
A felhalmozott pénzügyi vagyon szerkezete élesen mutatja az Európa és az Egyesült Államok közötti különbséget. Az euróövezeti megtakarításokban jóval nagyobb súlyt képvisel a készpénz és a bankbetét, miközben az amerikai háztartások lényegesen nagyobb arányban tartják vagyonukat részvényekben és más, magasabb kockázatú befektetésekben. A kockázatitőke- piacon még kedvezőtlenebb a kép Európa számára.
Mindez azt eredményezi, hogy az amerikai háztartások a kisebb megtakarítási ráta ellenére is nagyobb pénzügyi vagyont képesek felhalmozni.
A magasabb kockázatvállalás ugyanis több tőkét irányít közvetlenül a vállalatokhoz, ami elősegíti a beruházásokat, az innovációt és végső soron a gazdasági növekedést. Európa ezzel szemben csak korlátozott mértékben forgatja vissza saját megtakarításait a gazdaságába, ezért az európai tőke jelentős része végül más térségek fejlődését finanszírozza.
A probléma másik oldala az állam működése. Az Európai Unió gazdasága jóval nagyobb újraelosztási mechanizmusra épül, mint az Egyesült Államoké: az állami újraelosztás mértéke Magyarországon a GDP 47,3, az Európai Unióban 49,5, az Egyesült Államokban pedig 37,9 százalék. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy az európai társadalmak elsősorban az államtól várják a gazdaság fejlesztését.
A magas adóelvonás azonban sok esetben lassú, veszteséges és pazarló gazdaságfejlesztéssel párosul, ami az állami és az uniós programokban egyaránt tetten érhető. Az állami forráselosztás bizonyos esetekben hatékonyabb lehet annál, mintha a lakosság elszigetelten próbálná befektetni a megtakarításait, a piaci szereplők önálló tőkeallokációjánál azonban rendszerint gyengébb eredményt hoz.
Oszkó Péter szerint a szükséges gazdaságpolitikai fordulat három pillérre épülhet: a költségvetés konszolidációjára és az euró bevezetésére, az uniós források piaci logikát követő felhasználására, valamint a magánmegtakarítások hatékonyabb visszaforgatására a gazdaságba.
Magyarország mindkét alapvető hibára – a megtakarítások rossz szerkezetére és az állami forráselosztás alacsony hatékonyságára – tankönyvi példát kínál. Éppen ezért nálunk lehet az egyik legnagyobb a változtatással elérhető gazdasági nyereség is.
Oszkó Péter ezt követően arra hívta fel a figyelmet, hogy a különböző támogatási programoknál rendre rendkívül alacsony felhasználási arányok láthatók. Szerinte az európai gazdasági modell egyik alapvető problémája, hogy jelentős forrásokat von el, miközben csak korlátozottan képes ezeket hatékonyan visszaforgatni a gazdaság fejlesztésébe. Magyarország esetében is kijelenthető, hogy a lakosság jelentős megtakarítási állománnyal rendelkezik.
Számokkal is érzékeltette a probléma nagyságát. Elmondása szerint a háztartások államfinanszírozásban vállalt szerepe a GDP 22,5 százalékának felel meg: ebből 15,7 százalék közvetlenül, további 6,8 százalék pedig alapokon és biztosítókon keresztül jelenik meg.
A lakosság pénzügyi vagyona meghaladja a 122 ezer milliárd forintot, ebből mintegy 7400 milliárd forint készpénzben, és csaknem 20 ezer milliárd pedig bankbetétekben áll.
Ezzel szemben mindössze körülbelül 4200 milliárd forint található közvetlenül a tőzsdén, ennyi az a vagyon, amely közvetlenebb módon visszaforoghat a gazdaságba.
Értékelése szerint a magyar lakosság jelentős tőkét halmozott fel, ez azonban nem a vállalatok növekedését és a gazdaság fejlesztését finanszírozza, hanem nagyrészt passzívan áll különböző megtakarítási formákban. Oszkó Péter szerint éppen ez az egyik legnagyobb kihívás: hogyan lehetne a már meglévő lakossági vagyont nagyobb arányban valódi gazdasági teljesítménnyé alakítani.
Miért nagyobb a vagyon, ha kisebb a megtakarítás?
Az euróövezetben a háztartások megtakarítási rátája 14,3 százalék, míg az Egyesült Államokban mindössze 3 százalék. A módszertani különbségek kiigazítása után ugyan szűkebb a rés, de továbbra is számottevő. Ennek ellenére 2009 és 2023 között az európai háztartások vagyona csupán 55 százalékkal, az amerikaiaké viszont 151 százalékkal emelkedett.
A különbséget tehát nem a takarékosság mértéke magyarázza: az európai háztartások többet tesznek félre, mégis lassabban gyarapítják pénzügyi vagyonukat. Ebben szerepet játszik, hogy az amerikai gazdaság nominálisan megközelítőleg kétszer akkora, mint az euróövezeté. Az Egyesült Államokban emellett jóval nagyobb a tőkefedezeti nyugdíjvagyon, miközben az európai felosztó-kirovó rendszerek állami nyugdíjígéretei nem jelennek meg pénzügyi eszközként a háztartások vagyonában.
Az amerikai pénzügyi eszközökön elért magasabb hozam és értékelési nyereség ugyancsak gyorsítja a vagyongyarapodást. Európában ezzel szemben az ingatlanok súlya jóval nagyobb:
az euróövezeti háztartások mintegy 72,9 ezer milliárd eurós nettó vagyonából körülbelül 35,2 ezer milliárd eurót tesz ki a pénzügyi vagyon, a fennmaradó rész pedig nagyrészt ingatlanban testesül meg.
Magyarországon eközben 2010 és 2026 között tovább erősödött az állam gazdasági jelenléte. Szerinte az elmúlt évek tapasztalatai és a gyenge GDP-adatok azt mutatják, hogy a gazdaság fejlesztését nem lehet kizárólag az államtól várni. Különösen azért nem, mert a magyar lakosság közben a már említett 122 ezer milliárd forintnyi vagyonnal rendelkezik, amelynek jelentős része nem közvetlenül a gazdaság növekedését finanszírozza.
A gazdaságpolitikai vita ezért nem szűkíthető le arra, hogy mit kellene tennie vagy mire kellene költenie az államnak. A költségvetés mozgástere korlátozott, így az állam egyre kevésbé lehet a gazdaság első számú finanszírozója; szerepe sokkal inkább a megfelelő szabályozási, intézményi és bizalmi környezet megteremtése lehet. A következő évek gazdaságpolitikai sikere nagyrészt azon múlhat, hogy sikerül-e a lakossági megtakarításokat hatékonyabban a vállalkozások és a gazdasági fejlődés szolgálatába állítani
– fogalmazott Oszkó Péter.
Szerinte az uniós források még néhány évig érdemben támogathatják a növekedést. Elköltésük önmagában is javíthatja a GDP-adatokat, ez azonban könnyen azt az illúziót keltheti, hogy a gazdaság tartósan kilábalt a gödörből. A fellendülés átmeneti maradhat, ha a pénzt nem hatékonyan használják fel, miközben a beruházási igény tovább emelkedik, és a magántőke szerepe felértékelődik.
A költségvetési konszolidáció és az euró bevezetése ebből a szempontból egyfajta kapunyitást jelenthet. Az állam feladata olyan tőkepiac, szabályozási környezet és bizalmi háttér kialakítása, amely arra ösztönzi a lakosságot, hogy megtakarításainak nagyobb részét a tőkepiacon fektesse be, és tudatosan vállaljon nagyobb kockázatot. „A valódi kérdés tehát nem az, hogy van-e elegendő pénz Magyarországon, hanem az, hogy képesek vagyunk-e azt a gazdaság fejlődését szolgáló beruházások felé terelni” – mondta a volt pénzügyminiszter.
a magyar gazdaság problémája nem a megtakarítások vagy a rendelkezésre álló tőke hiánya, hanem az, hogy ezt a vagyont miként lehetne nagyobb arányban visszaforgatni a gazdaságba.
Szerinte Magyarország ebből a szempontból hasonló helyzetben van, mint Európa egésze: a pénz rendelkezésre áll, a kérdés az, hogyan lehet azt hatékonyabban mozgósítani. Úgy látja, már az is jelentős előrelépést jelentene, ha a lakossági megtakarításokon belül érdemben nőne a kötvények és részvények súlya, vagy legalább közelebb kerülne egymáshoz a két eszköztípus aránya.
A lényeg szerinte az, hogy a felhalmozott tőke ne pusztán álljon, hanem egyre nagyobb részben a vállalatok finanszírozását és a gazdasági növekedést szolgálja.
A költségvetési konszolidáció kapcsán Oszkó Péter úgy fogalmazott: „drukkol” a kormánynak.
Uniós források piaci logikával, nem piactorzítóan
Oszkó Péter arra is felhívta a figyelmet, hogy az uniós forrásokat úgy kellene felhasználni, hogy azok ne torzítsák, hanem fejlesszék a piacot. Ahol piaci hozam érhető el, ott a vissza nem térítendő támogatások helyett hitel- és tőkeinstrumentumokat indokolt alkalmazni. A vissza nem térítendő forrásokat azokra a területekre kellene korlátozni, ahol egyáltalán nem működik a piac.
Az államnak befektetőként, nem pedig döntnökként kellene fellépnie. A forrásokat versenyeztetett, piaci alapkezelőkön keresztül kellene eljuttatni a vállalkozásokhoz, az Európai Beruházási Alap mintájára, nem pedig cégenként meghozott állami döntésekkel.
Magánforrás bevonása nélkül nem szabadna támogatási programot indítani. Az érdemi magántőke-társfinanszírozás egyszerre szűri és árazza a projekteket, miközben erősíti a hazai befektetői bázist, ezért ennek minden tőkeprogram alapvető feltételévé kellene válnia.
„Az uniós pénzeknek valódi gazdasági többletet kell létrehozniuk, nem pedig kiszorítaniuk a piaci finanszírozást. Nem célszerű közpénzből támogatni azt, ami piaci alapon egyébként is megvalósulna, mert a holtteher és az árrontás éppen a piacfejlesztés ellen hat”
– mondta Oszkó Péter, aki szerint a gyorsaság önmagában is támogatást jelent. Egy 12–18 hónapos pályázati folyamat gyakorlatilag értéktelen egy olyan technológiai ágazatban, ahol egy teljes ciklus akár három év alatt lefut. Rövid átfutási időre és egységes dokumentációra van szükség. Szerinte a programok sikerét nem a források lehívási vagy kifizetési arányával kell mérni. A valódi eredményt a visszaforgó tőke, az életképes portfólió és a bevont magánforrás nagysága mutatja meg.
