A klasszikus felállás: a nő a vad, a férfi a vadász. A férfi csábít, a nő ellenáll, aztán előbb vagy utóbb, de lehetőleg inkább utóbb megadja magát. De a mai, nemi egyenlőséget hirdető világban megfordulhatnak-e a szerepek? Harcolhatunk, harcoljunk-e a férfiért mi, nők?
Ebben a témában általában két, egymással szöges ellentétben álló szemlélet uralkodik manapság. Az egyik képviselői azt hirdetik: manapság, amikor sok családban a nő viseli a nadrágot, amikor Svédországban kötelező a férfiaknak is a gyes, amikor egyenlő mértékben csenget a közös kasszába a férj és a feleség, teljesen természetes és egyértelmű, hogy a csábítás szerepei is, ha nem is felcserélődnek, de kiegyenlítődnek. Szerintük a nő nyugodtan bevallhatja a férfinak, ha tetszik neki, elhívhatja randira, mi több, megkérheti a kezét. Természetesen e szemlélet képviselői nem kívánják meg azt sem, hogy a szexszel a harmadik randiig várjunk, vagy hogy a férfi fizesse a számlát, mert hiszik, hogy a férfi és a nő egyenlősége ezeken (is) múlik.
A másik nézet szerint még akkor is, ha az élet más területein ők is hisznek a nemi egyenlőségben, úgy vélik, hogy a csábításban a hagyományos szerepek nem felülírhatók. Szerintük a férfi génjeibe van kódolva a vadászösztön, és ha egy nő önként és dalolva nekiadja magát, elveszik a varázs. Ők azt, ha a nő „fut” a férfi után, a gyengeség, sebezhetőség jelének tekintik, ami miatt a férfi azonnal elveszíti érdeklődését.
Hol az igazság?!
A brit tudósok mindennel foglalkoznak, csak az igazán fontos kérdésekkel nem! Nevezetesen, most akkor mi a helyzet: valóban ott a vadászösztön még a férfi génjeiben, vagy az evolúció felülírta ezt, és a nő is nyugodtan bepróbálkozhat, mert ettől még nem homokra épül kapcsolatuk vára?
Az emberi kapcsolatokról egy állandó tényező biztosan elmondható: hogy egyediek. Nincs két egyforma ember, így két egyforma kapcsolat sem. Természetesen nagyon széles út húzódik a két szélsőség, a jégkirálynő és a zaklató nadrágpecér között, de a szerelem képes kihozni a legrosszabb oldalunkat. Ezért sokat segít, ha ezt a témát végiggondoljuk egyszer, amikor nincs épp a szemünk előtt rózsaszín köd – azaz éppen nem vagyunk fülig belehabarodva senkibe. Kik vagyunk mi? Mit tennénk meg egy férfiért, mit szeretnénk, hogy ő megtegyen értünk? Meddig mennénk el a csábításban? Megmaradnánk passzív szempilla-rebegtetőnek, vagy odaállnánk elé, és meghívnánk egy kávéra? Milyen számunkra egy ideális első randi, és hogy kezdődjön egy kapcsolat? Az ezekre adott válaszainkból rájöhetünk, kik vagyunk mi, és ezzel a nehezén túl is vagyunk.
Anyai bölcsesség
Tinikoromban, ahogy kortársaim legtöbbjét, úgy engem is ez a kérdés izgatott legjobban: hogyan kelthetném fel a kiszemelt fiú figyelmét? Hogyan kerülhetnék hozzá közelebb? A lánymagazinokban először mindig a flörttippeket olvastunk el: titkos üzenetek, véletlenül elkapott pillantások, matekkorrepetálás és társaik… A kedvencem: amikor belépsz a helyre, ahol „Ő” is jelen van, gondolj valami szexire, így csábítóbbnak fogsz tűnni. Ejha! Aztán egyszer anyukám rajtakapott minket, mibe merültünk bele olyan nagyon. Ha már ott volt, megkérdeztem őt is, hiszen neki már bejött az élet, mit ajánl. „Ha eljön az, akivel tényleg illetek egymáshoz, nem lesz szükség ilyen tippekre.” És tényleg. Amikor az első pillanattól megvan a szimpátia, amikor rögtön egy hullámhosszon vagytok, és csak beszélgettek, beszélgettek órákon át… Akkor nem kell azon morfondírozni, vajon nyomulás-e ráírni chaten. Hagyjuk el a felvett femme fatale és feminista harcos szerepeket, és legyünk önmagunk legjobb verziói, hogy tényleg minket ismerjen és szeressen meg a kiszemelt férfi!
