Az emberek általában nem gondolnak arra, hogy egy háztartási munka története is érdekes lehet, nem csak a régi nagy események.
Ott van például a ruhák mosása, ami ugyan sok helyütt napi, máshol néhány naponkénti feladat. De ez csak azért van így, mert immár mosógéppel mosunk, sokszor automatával, nem teknő felé görnyedve, és nagy üstben főzve a ruhát. A vizet pedig a csapból nyerjük – nem kell a kútra menni érte, és fáradságos munkával behordani.
Manapság már nem is főzzük a ruhát, legalábbis nem tűzhelyen, kavargatva, és nem is kékítünk, keményíteni pedig éppen nem.
Hogy miért kellett kékíteni? A kékítés igazándiból nem más, mint egy optikai fehérítés. A fehér ruha szokása, hogy idővel besárgul. Vagy az izzadságtól, vagy csak egyszerűen a sokszori használattól, esetleg a tárolástól.
Tudni kell, hogy a sárga színhez, ha egy parányi kéket keverünk, akkor az makulátlanul fehér lesz.
Tehát nagyanyáink úgy fehérítettek, hogy fehérnek látszódott a ruha, pontosabban tökéletesen tisztának.
Keményítésre pedig azért volt szükség, mert sok anyag mosás, csavarás, száradás után gyűröttes volt, ami azért egy inggallérnál vagy magánál az ingnél, terítőnél elég csúnyácska.
Ezért utolsó fázisként meleg, keményítős – sokszor liszt és víz keverékéből főzött – vízben megfürdették a ruhát, ettől sikamlósabb lett. Kicsavarták, majd jól kirázva kiteregették.
Ezeket a ruhákat – és minden olyat, amit amúgy vasalásra szántak – félszárazan szedték be, összehajtogatták, majd kezdtek a vasalásához.
Ha netán túlszárították a ruhát valami oknál fogva, akkor vasalás előtt kicsit belocsolták. Így – lényegében gőzölve – tökéletes sima felületet kaptak a vasaláshoz értő kezek által.
A kékítés története egészen I. Erzsébet uralkodásáig nyúlik vissza, aki Angliában ült a trónon. Neki nem tetszett, hogy fehér ruhái sárgásak, és még tisztán is koszosnak tűnnek. Viszont feltűnt neki, hogy udvarhölgyei hófehér gallért hordtak. Tudakolózott, hogy ez hogy lehet, és hamarosan meg is ismerte a titkot.
Egy udvari kocsis feleségének az ötlete volt, hogy a fehér vászon dolgokat kékítette, majd utána keményítette.
Elképzelhető, hogy első alkalommal véletlenül történt, hogy kék festék került a vízbe,, és úgy jött rá a kunsztra, de az is lehet, hogy valamelyik megszokott mosóanyag elfogyott, és a helyett próbálkozott a kékítővel. A lényeg a lényeg – az eredmény csodálatos lett.
Aztán elkezdték a többiek is alkalmazni, legutoljára a királynő tudta meg a titkot. … s mivel uralkodó volt, s ráadásul nő, úgy érezte, sérelem érte elsőbbségi jogát: rendeletet adott ki, amelyben bebörtönzéssel fenyegette azokat, akik kékített holmit viselnek.
Onnantól csak ő viselhetett kékített, és keményített fehér ruhát.
Erzsébet intézkedését egy 1596-ban íródott okirat rögzítette, innen tudunk róla – ám idővel a rendelet feledésbe merült, jöttek a férfiak a fehér ingekkel, inggallérokkal – fő „fogyasztók” lettek…
Érdekesség, hogy idővel a nők nem csak a ruhákra, de a hajukra is használták ezt a szert, őszülés után ezzel varázsolták hófehérré a hajukat. Néha kicsit túlszaladt a használat, ilyenkor néhány napig kissé kék hajjal mászkáltak…
És még egy: A mai, fehér ruhák mosásához készült mosóporok jó része is tartalmaz kékítőt. Tehát manapság is használjuk, csak már nem kell méricskélni, kevergetni.Fotó: Érmellék
