Régen nem volt olyan, hogy ez nem kell, vagy az nem kell.
Nem azt mondom, hogy jó módszer volt, de mivel kis pénzből éltek, és takarékoskodni kellett, ezért érthető hogy nem engedtek…A kiszedett ételt el kellett fogyasztani az utolsó cseppig, az utolsó falatig.
Nagy családok voltak, mindenkinek étel kellett. Beosztónak kellett lenni ahhoz, hogy a ház körül megtermelt termés és hús egész évben elég legyen.Ezért nem engedhettek…
A falusiak még az asztalt is tisztelték, hisz napjában többször felkerül rá Jézus teste (kenyér), márpedig ezt a helyet akkor nem lehet megszentségteleníteni olyasmivel, hogy ráülnek, vagy más tisztátalan dolgot végeznek rajta, mint például gyereket tisztába raknak.
Mindig a családfő ült az asztalfőn, és jöhetett bármilyen kedves vendég, helyét annak sem adta át.
Az asszony ha asztalnál ült, akkor a sarok volt a helye, gyerekek meg csak akkor ülhettek étkezéskor a többiek közé, amikor már munkát végeztek.
Étkezéskor a férfiak levették kalapjukat, ez a tisztelet jele volt.
Amikor a családfő délben megérkezett az asszonynak egyből tálalnia kellett az ebédet.
Az étkezést imával kezdték, aztán pedig csendben étkeztek. Innen ered az a mondás, hogy: a magyar ember teli szájjal nem beszél.
A kenyérszelés a gazda dolga volt. A szeleteket simára kellett vágni. Ha levágták a kívánt mennyiséget, utána azonnal helyére tették, nem volt szokás, hogy az asztalon álljon.
Hosszú ideig közös tálból étkeztek a falusiak. Itt már a kisgyermeknek is meg kellett tanulni, hogy nincs más elé piszkálás, csak maga elől vehetett.
Régen mindenkinek saját kanala volt, a férfiaknak bicskája. A húst kanállal kiszedték, aztán kézbe fogva darabolták. Ha fel kellett vágni valamit, akkor azt a férfi megtette, de a bicskát más nem vehette kézbe.
Ha kanállal ettek, olyan ételt, aminek leve is volt, akkor miután belemerítették a tálba a kanalat, a tál szélén lezúzták az alját, majd egy kenyérdarabot raktak alá, hogy le ne cseppenjen, úgy közelítették meg vele a szájat.
Ha tányérról ettek, akkor a férfiak tányér fölé hajolva, az asszonyok pedig állva fogyasztották az ételt, vagy sarokban ülve, a tányért vagy tálat kézben tartva étkeztek.
Akkoriban nem volt gond, ha evés közben valaki csuklott, vagy böfögött, ezeket teljesen természetes testi dolognak tartották.
Olyan viszont nem volt, hogy a gyerek – ha nem ízlik neki az étel, vagy nem akarja megkóstolni – akkor kap helyette másikat. Teljesen természetes volt, hogy addig nem jöhetett más fogás, amíg a kérdéses ételt el nem fogyasztotta. Ha nem ette meg az első fogást, akkor éhen hagyta ott az asztalt. Következőre megtanulta…
Az étkezés végeztével a férfiak még az asztalnál maradtak, és egy kis bor, vagy pipázás mellett beszélgetésbe kezdtek, az asszonyok meg pakolásztak, mosogattak…
Fotó: Palotay Gertrúd felv. 1930-as évek. Rimóc,Zólyomi József / palocmuzeum.hu Őrhalom, 1961,Forrás
