Mit ettek akkoriban az emberek, amikor még kenyérből sem jutott elég? Mára ismeretlen, és így utólag – ehetetlennek tűnő é ételek kerültek asztalra.
Akkor, amikor még krumpli, liszt, cukor is alig volt, vagy húst se láttak hetekig, egy kis kenyérért is órákat kellett sorban állni és várni-várni-várni…?
Ilyen pedig a régi időkben előfordult bőven. Nem olyan szegénység, mint mostanság, hanem még keményebb.
Olyan idők, amikor a boltban is alig kaptak valamit, meghatározott volt a fejadag, ahhoz sem lehetett mindig hozzájutni, egy embernek szinte egész nap a boltokat kellett járkálni, hová mi érkezett éppen, azt beszerezni.
Ha valakinek nem volt tartalék pénze, szinte éhenhalásra volt ítélve. Ha volt, akkor pedig ebben az időszakban felélte.
Mert feketén be lehetett szerezni szinte mindent, de olyan óriási összegért, ami tartósan megfizethetetlen. A feketézők ebben az időszakban tejben-vajban fürödtek, vásárlóik pedig rövidesen még nagyobb szegénységbe kerültek.
Anyai nagymamám városi lakos volt, 11 gyerekkel, akikből végül heten nőttek fel. Betegség, baleset, tűzeset – az idősebb gyermekek szinte mind elmentek.
Az első, és a második világháború utáni éhínséget is valahogy meg kellett oldaniuk, szinte mindegy volt, hogy mit, de tudjon az asztalra adni.
Papa a háború után közvetlenül dolgozni nem tudott, kútfúró volt, majd hetekkel, hónapokkal később állt csak munkába, addig elég ínséges időszakot éltek meg.
Hozzá kell tennem, hogy tőlük sokkal rosszabb helyzetben élők is voltak, nekik szerencséjük volt, hogy ott volt egy fél teleknyi kert, ahol a zöldséget, krumplit legalább megtermelték – az más kérdés, hogy a fél debreceni rokonság hozzájuk járt egy kis segítségért… Így aztán osztoztak.
Kenyeret Mamus már nem sütött, mert nem volt kemence. Akkoriban meg liszt sem volt elég. A lisztet rántáshoz tartogatták, meg ünnepekkor egy kis süteményt varázsoltak belőle, s töltötték azzal, ami éppen volt.
A tüzelő beszerzése is bajos volt, épp elég volt összegyűjtögetni azt a kis gallyat a kertből, vagy a közeli ligetből, amire szükség volt egy-egy főzésre. Sütésre csak ünnepekkor gondolhatott, akkor is módjával, úgynevezett hadi süteményt sütött.
Azért hadi, mert viszonylag kevés pénzből, és összetevőből – egész tűrhető, ehető édességet készített.
Az az időszak még jobb volt, amikor legalább pár deka cukorhoz hozzájuthatott, mert a gyerekek, és az ő fejadagjukat összegyűjtve készíthetett hamis mézet, vagy a fent említett tésztafélét.
Ezt úgy varázsolták elő, hogy elő kellett venni egy vékony edényt, amibe beleraktak egy kiló kristálycukrot. Erre öntöttek erős hársfateát, vagy ha volt akácvirág, akkor abból főzöttet még mellé. A cukorral, teával teli edényt aztán a tűzhelyen forró vízbe állították, hogy legalább derékig ellepje, ehhez adtak még valamiféle savat, ha más nem volt, akkor sósavat – furcsa kimondani, de kis mennyiségben úgy voltak vele, hogy nem árthat – vagy citromsavat. Aztán, ahogy olvadozott a teában a cukor, elkezdték az edényben fakanállal kavargatni. Addig főzték, amíg teljesen fel nem olvadt, és a sűrűsége olyan lett, mint a felmelegített mézé. Ekkor a vízben hagyták kihűlni, lezárták, és ennyi. Ugyanúgy, ugyanarra használták, mint a mézet, állítólag az íze tényleg finom volt, és nem igazán lehetett megkülönböztetni a valóditól. Ráadásul még ikrásodott is álltában, mint a valódi.
Hadi süteményhez kellett nagyjából egy kiló liszt, negyed kiló bármilyen zsiradék. Ha kaptak segélyként margarint, akkor az, ha műzsír volt, akkor az, ha olaj volt otthon, vagy zsír, azt használták. Nem volt válogatás. Jöhetett bele a 15-20 dkg cukor, kicsi só, egy kávéskanálnyi szódabikarbóna, és tej, amennyi kellett bele, hogy nyújtható tészta legyen belőle.
Mint látszik, tojással nem számoltak, az nagy kincs volt abban az időben. Az volt a lényeg, hogy összeálljon.
Tölteni meg egy kis krémmel töltötték, amit tejből, lisztből, kávéból, cukorból zsiradékból főztek. Itt is nélkülözték a tojást, anélkül is megtette. Manapság ezt úgy hívnánk urasan, hogy besameles krém, akkoriban úgy hívták, hogy szegénység.
Aztán ha volt tojás, és épp nyár volt, csinált néha ünnepi ételként velős tojást töknek a héjából. A zsenge spárgatököt meghámozta, feldarabolta a héját, megcsinálta a pörkölt alapot, sózta, borsozta, és ebben az elegyben addig főzte, párolt a zsenge tök héjat, míg az már szinte szét nem főtt magától. Ekkor egy kicsit rásegített, villával, vagy krumplinyomóval összetörte, majd ráöntötte a felvert, kicsit sózott tojást. Isteni étek készült belőle, ezt még én is kóstoltam gyermekkoromban, ugyanis a fiai annyit áradoztak róla, hogy időről-időre elővette a „receptet”.
De ha nem volt tökhéj, akkor velőt készített zabból is. Néhány kanál zabot fél liternyi vízben teljesen pépesre főzte, aztán mikor már szétfőtt, akkor lehűtötte úgy, egy az egyben. Kicsit megpirította a hagymát, aztán összekeverte a tojásokkal, belekeverte a zabos-pépes akármit, és az egészet átsütötte zsíron, pirított rajta egyet.
A háború környékén nekik nem voltak disznóik, mert az ól kiürült. Hol a románok, hol az oroszok hordták el, ami meg maradt, azt felemésztették őt. Közben tönkrement a disznóól is, a csirkék egyszer csak elszéledtek, vagy valaki ellopta. A lényeg, hogy hús nélkül voltak, mindent venni kellett – vettek volna, ha lett volna.
Viszont belsőség az általában volt. Igaz, hogy nem a java, legtöbbször tüdőhöz jutott hozzá, ehhez sok embernek nem fülött a foga.
Megvette a tüdőt, felrakta zöldséggel sós vízben abálni – szerencse volt, hogy a házhoz tartozott egy kis zöldséges is, legalább a legalapvetőbbeket meg tudták termelni, bár az az egész családnak nem volt elég.
Amikor a tüdő megfőtt, akkor ledarálta a zöldséggel együtt, rakott bele még fűszereket, borsot, egy-két tojást, hogy összefogja, pirított hozzá vöröshagymát zsiradékban, azt is hozzákeverte, majd a masszából golyókat formált, és tepsiben megsütötte. Ha nem volt elég fa, hogy sütőben melegítsen, akkor fent egy nagy lábas aljában pirította át őket. Krumplival ették, meg ami volt hozzá.
A nagyi nem szerettek a puliszkát. Mindig azt mondta, hogy a háta szőrösödik tőle. Ennek az volt az oka, hogy a szegénységben ez volt a fő étel, legtöbbször kukoricadarával, vagy liszttel készült ételt készített, úgyhogy nem csoda: megutálta egy életre.
Puliszkát úgy főzött, hogy a sós vizet felrakta főni, aztán mikor forrt, akkor ahány deci volt a víz, annak a negyede darát engedett bele. Ha két liter vizet főzött, akkor fél liter kukoricadara kellett hozzá. Sokszor csak magában ették, vagy egy kis zsírral, ünnepkor töpörtyűvel.
A legfurcsább étel, amiről hallottam tőle – hogy még az élesztőből is pástétomot készítettek, ráadásul még szerették is. De ha belegondolok, hogy ott volt a Sertamin, ami ugye a sörfőzés egy melléktermékéből készült, és sok tápanyagot tartalmazott, meg fehérjét – végül is nincs benne semmi különös. Ha nincs más – akkor minden jó, ez biztos.
Ehhez is kellett hagyma, zsiradék, piros porpaprika, meg az alapfűszerek, aztán ha volt a kertben, akkor egy kis majoránna, kellett a boltból az élesztő, aztán pár darab tojás, zsemlemorzsa, ezt a száraz kenyérből előállították, nem ártott tejet adni hozzá, mert azzal jobb volt, ha nagy volt a baj, akkor vízzel csinálta, megpróbált egy-két tojással többet tenni bele ilyenkor.
A hagymát megpirította a zsíron,letesszük, várjon sorára. Egy edénybe belemorzsolta az élesztőt, aztán hozzáadta a tojásokat. Ezt jó alaposan összekeverte villával, vagy habverővel, majd beleszórta a zsemlemorzsát, és a tej, vagy víz felével felengedte, és ezzel is simára keverte.
Mikor ez elkészült, akkor ráöntjük a pirított hagymára, és addig főzzük a maradék tejjel vagy vízzel – a fűszerekkel megszórva – amíg úgy igazán rotyogni nem kezd, ekkor ha lehet egy üvegbe átrakjuk apránként, nehogy szétcsattanjon, aztán hidegre rakva várhatott sorára.
Aztán persze volt olyan időszak is, amikor már cukorhoz sem lehetett jutni. Ekkor jött el az az időszak, amikor kimentek a határba cukorrépáért, vagy ismerőstől próbálták beszerezni, és melaszt főztek. Ami ugyan nem finom, meg elég gusztustalan valami, de azért mégis édeskés…
És mint tudjuk, az éhes gyomor mindent bevesz. Nehéz helyzetben nem lehet válogatni.
Fotó: Fortepan.hu/Miklós Lajos, Fortepan.hu/Nagy Gyula Forrás
